Mitől jobb a bal?

Nem könnyű megállapítani, milyen bal- és jobboldalra lenne szükség mifelénk.

A neoliberalizmussal az a probléma, hogy ha közelebbről megnézzük, leginkább szalmabábnak tűnik, amit sokan csépelnek ugyan, de kevesen vallanak a magukénak. Gyakorlatilag nincsenek olyan gondolkodók vagy politikai szereplők, akik neoliberálisnak mondanák magukat, ezt a kifejezést kizárólag kritikai éllel használják, elsősorban a nyugati baloldalon – Magyarországon pedig a jobboldalon. Míg nálunk a „neoliberálisok” legelszántabb kritikusai magukat jobboldalinak vallják, addig tőlünk nyugatabbra a „neoliberálisok” számítanak jobboldalinak vagy konzervatívnak. Mindez leginkább azzal magyarázható, hogy míg Nyugaton a konzervativizmus–jobboldaliság elsősorban gazdasági, illetve egyszerre gazdasági és – tág értelemben vett – kulturális pozíció, addig nálunk kulturális, de nem gazdasági. Magyarországon azt, hogy ki számít jobboldalinak, leginkább két tényező határozza meg: egyfelől az előző rendszerhez és az állampárt utódszervezetéhez való viszony, másfelől a szabadságjogok túlhajtásaként értelmezett álláspont – lásd még: „liberális véleménydiktatúra” – elutasítása.

Ennek a kettőnek az összekapcsolódása korántsem egyértelmű. Ehhez az a sajátos magyar fejlemény kellett, hogy a rendszerváltáskor legharciasabban antikommunista SZDSZ 1994-ben koalícióra lépjen az utódpárti MSZP-vel. Ezzel a szabad demokraták mind a gazdasági liberalizmust, mind pedig az emberi jogi aktivizmust bevitték a posztkommunista „csomagba”. Így jött létre az úgynevezett balliberális oldal, amely ebben az összefüggésben már nagyon is értelmezhető fogalom, hiszen nem jelent mást, mint a posztkommunista baloldal és a klasszikus, inkább jobboldali liberalizmus különös házasságát. Ez a baloldal gazdasági szempontból – jelszavait tekintve – piacpárti, kulturálisan pedig ideologikusan szabadságpárti, miközben ellenzőinek szemében mindig is az állampárt örököse és így természete szerint diktatórikus marad. A hazai jobboldali identitás ezzel a politikai képződménnyel szemben alakult ki, és nem gazdasági törésvonalak mentén. Ezért van az, hogy nálunk a jobboldalisággal sokféle gazdaságpolitika összefér: lásd a Fidesz fordulatát az 1998-as „polgári” felfogástól a 2010-től kialakult államközpontúság felé.

Persze nemcsak a jobb-, hanem a baloldal is viszonyfogalom, ami mindig ahhoz képest határozható meg, amit elutasít. A mai magyar baloldal ellenérzéseinek tárgya az Orbán Viktor vezette Fidesz, amely, mint arról szó esett, meglehetősen heterogén gazdaságpolitikai irányvonalat képvisel. Itt elég arra utalni, hogy a 2010 óta regnáló kormányt egyszerre éri az a vád, hogy intézkedései a tehetősebb rétegeknek kedveznek, illetve az, hogy populista gazdaságpolitikát folytat. Ebben nemcsak a Fidesz politikájának kettőssége mutatkozik meg – bár kétségkívül az is –, hanem „balliberális” ellenzékének kettőssége, sőt számos törésvonal menti tagoltsága. Ennek szemléltetése végett vegyük elő ismét a konzervativizmus fogalmát. 2014 őszén, amikor Falus Ferenc kampánynak nevezett emlékezetes ámokfutását követően visszalépett a főpolgármester-jelöltségtől, helyét a másról emlékezetes Bokros Lajos vette át. A jelölés megosztotta a baloldal pártjait, még a Falus indításáért leginkább felelősnek mondható Együtt–PM-et is. Míg az Együtt támogatta Bokrost, addig a PM kihátrált mögüle, mondván, elfogadhatatlan számukra egy olyan közös baloldali főpolgármester-jelölt, aki konzervatív gazdasági nézeteket vall. Bokros révén, úgy tűnik, létrejött a sehol sem létező „baloldali konzervatív” kategória, ami az egyik oldalról nézve persze fából vaskarika, a másik oldalról – a mai magyar politikai-ideológiai valóság felől – nézve viszont annál természetesebb fejlemény.

Ez a fejlemény részben azzal is összefügg, hogy Magyarországon a valódi jobboldal hiányát nem csak jobboldaliak szokták felhánytorgatni, a valódi baloldalét pedig nem csak baloldaliak. Sőt mintha azok lennének inkább többségben, akik a másik oldal „valódi” megfelelőjét hiányolják. Hányszor hallhattuk baloldali közszereplőktől: milyen kár, hogy Magyarországon nincs valódi, európai értelemben vett jobboldal! A jobboldalon ellenben sokan annak adnak hangot, mennyivel jobb lenne az országnak, ha valódi baloldal is lenne errefelé. Persze ez a vágyott jobboldal olyan lenne, amely az igazán fontos kérdésekben a mostani baloldalnak ad igazat, és vice versa. Így viszont már végképp nem könnyű megállapítani, milyen bal- és jobboldalra lenne szükség mifelénk, és hogy mitől jobb a bal, illetve mitől bal a jobb. Akarom mondani, mitől bal a bal, és jobb a jobb.