Ez az írás nem arról szól, hogy miként lehet állami szinten kezelni a bevándorlást, hogy mit tehet Európa és Magyarország e folyamat megfékezése érdekében, ami nem csupán tüneti kezelés. Nem ismerik a megfejtést az európai vezetők és neves gondolkodók sem, valószínűleg nem az egyszeri publicista fogja megtalálni. A kerítés nem megoldás, de tudunk jobbat? – nagyjából ilyen reakciók érkeznek például a határzárra, ahogy kvótaügyben sem tudtak mire jutni Európa vezetői. Így nem is ezekről írok, hanem arról, hogyan viszonyulunk mi, egyszerű, döntéshozatali helyzetben nem lévő állampolgárok a kérdéshez.
A helyzet ugyanis nem ad túl sok okot a derűre. Két álláspont vetekszik egymással: vannak, akik csak a terroristákra, vallási fanatikusokra, szerencsevadászokra hívják fel a figyelmet, nem felejtve el megemlíteni a debreceni menekülttábornál történteket. Mások csak az elesetteket látják, ami nem baj, de ennek örvén sokszor odáig is eljutnak, hogy a menekültek fogják megoldani a demográfiai problémát. A Debrecenben történteket pedig csak bagatellizálni próbálják, vagy felszisszennek, hogy milyen jól is fog ez jönni a menekültellenes hangoknak. Pedig a probléma valós, és nem lehet csak úgy elhessegetni a kulturális-integrációs veszélyeket.
Tény, hogy ami a Charlie Hebdo szerkesztőségében történt, az bármikor megeshet Európa többi országában is, ezt pedig jobb lenne elkerülni. Ugyanakkor nem fordulhatunk el a valóban jelen lévő elesettektől, a gyermekektől, édesanyáktól, családapáktól. Nem tehetünk úgy, mintha a nagybetűs valóság a debreceni zavargás lenne, az anyák és gyerekeik pedig csak valamiféle liberális propaganda agyszüleményei. Nem azok.
A Magyar Nemzet július 16-án számolt be például arról, hogy idén már 3779 kísérő nélküli gyermek regisztrált a bevándorlási hivatalnál – és akkor a családdal érkezettekről még nem is esett szó. A hozzánk érkezők többsége nem kíván Magyarországon maradni, inkább haladna tovább, így az integráció kérdése egyelőre nem merül fel. Az ugyanakkor igen, mivel teszünk jót: ha megpróbáljuk minél keservesebbé tenni számukra az itt-tartózkodást, jelezve ezzel – ki tudja, kinek –, hogy nem kérünk a még több menekültből, vagy ha segítséget nyújtunk számukra. A kormány által kihelyezett plakátok mintha az előbbit alapoznák meg, miközben a miniszterelnök felesége, Lévai Anikó az utóbbit választotta. Az azonban jól látható, hogy ha a Fidesz nem is feltétlenül érdekelt a menekültek iránti szolidaritás növelésében, a valódi támadásokat már inkább a Jobbikhoz közel álló szervezetek követik el.
Június 9-én a Keleti pályaudvarnál akciózott a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM). „Nem fogjuk hagyni, hogy Budapest közterületein százfős, migránsokból álló hordák lebzseljenek” – adta meg az alaphangot Incze Béla alelnök, aki magyarság iránti elkötelezettségét már akkor bizonyította, amikor az ELTE BTK termét elfoglalóknak azt üvöltötte: „mindannyiótoknak azt kívánom, hogy Londonban egy McDonald’sban mosogatóként haljatok éhen.” Úgy tűnik, ők akkor érzik jól magukat, ha valakit elzavarhatnak jó messzire. A HVIM aztán annak rendje és módja szerint vitába keveredett a menekülteknek segítőkkel, amikor megpróbálták elérni, hogy ne oszthassanak vizet a migránsoknak. A Jobbik közeli Alfahíren aztán már ezt olvashattuk: „A hívatlan vendégek egy részének már kijelölték a befogadóállomást, tehát ezek az emberek nem szorultak rá a migránsokkal szolidaritást vállalók helyszínen kiosztott étel- és italadagjára.” Érthető, nem? Nem szorultak rá.
Máskor is tapasztalható volt, hogy a szélsőjobboldaliakat nem az zavarja, hogy egyesek liberálisabb bevándorláspolitikát szorgalmaznak, hanem az, hogy egyáltalán segítenek a menekülteken. A Nyugati pályaudvarnál például megrúgták és megkergették a Népszabadság fotósát, Teknős Miklóst, aki épp a Migration Aid önkénteseit fényképezte. Egy, a menekülteket segítő tanárnő a lapnak elmondta: ő napok óta célpontja a csapat elleni verbális támadásoknak.
Ahogy célpontok voltak az Ásotthalom környékére érkezők is, akik valószínűleg csak azért kerülhették el a leckéztetést, mert az Toroczkai László polgármesternek nem állt érdekében. Június 13-án az Index közölte, hogy a Betyársereg több tagja is elindult menekültnézőbe, és Toroczkai nem tartott velük, a társaság pedig összevissza keringett a környéken. Arról a Betyárseregről van szó, amelynek vezetője, Tyirityán Zsolt az utóbbi időkben körbehaknizta a sajtót azzal, hogy őt rasszistának is lehet nevezni, de a rasszizmusban szerinte nincs semmi kivetnivaló. A Napi Gazdaság izzasztónak nem igazán nevezhető interjújában például elmondta: „Gyakorlati esély van arra, hogy még a mi életünkben kitörjön a fajok háborúja, amelyben a bőrszín lesz az egyenruha, és a kulturális identitás jelent majd összetartó erőt.”
Erről a kulturális identitásról képet kaphatunk, ha felidézzük az Ultras Liberi Facebook-bejegyzését, amelyben egyetértőleg osztották meg az alábbiakat: „Most kaptam az infót, hogy páran kimentek a pályaudvaron tanyázó menekültekhez, adtak nekik hashajtós kaját, és elnavigálták őket a Hős utca környékére a cigányokhoz. Csináltak nekik kis táblákat, hogy mutogassák az ottaniaknak. Az van ráírva, hogy utálom a mocskos cigányokat.” Még ha ezt remélhetőleg nem is lépte meg senki, árulkodó, hogy a szélsőjobboldaliak ezt tartanák kívánatosnak, ez is beleférne nekik. Nem túlzás kimondani, hogy aki ezt helyesli, az nem rendet szeretne, hanem azt, hogy Budapest utcáin vér folyjon.
Ami máshol már meg is történt: július 18-án Szegeden nekitámadtak egy félvér magyar fiúnak, azt üvöltve, hogy takarodjon az országból, majd a barátnőjét is megverték a rend kedvéért. Ő félvér sem volt, ellenben könnyű célpont igen – vagyis nem volt igaza Tyirityánnak, a bőrszíne nem jelentett egyenruhát. Ahogy egyébként nem jelent egy menekült asszonyé és gyereké sem. De úgy néz ki, sokan még nagyobb felfordulást akarnak: valószínűleg egy menekült férfi sem nézi majd tétlenül, hogy az ő feleségébe, gyerekébe kössenek bele különféle bátor betyárok.
A gyáva nőverők persze korábban is itt voltak, csak akkor épp más célpontokat szemeltek ki maguknak. Nem hinném, hogy sok Fidesz-szavazó volna köztük, ahogy azt sem, hogy éjjel-nappal figyelnék, melyik kormánypárti politikus mit nyilatkozik. De a közhangulat ilyen: időnként bizonyos csoportokat célba vesz, a szélsőségesek pedig kapnak az alkalmon. Hol diákoknak ordibálnak, hol migránsoknak. Pedig nem a menekültek hibája, hogy Európa felé kényszerültek venni az irányt, ahogy arról sem tehetnek a békésebbek, ha a másikból előtör a vallási fanatizmus.
Bár mostanában sokan a menekülteket pártolók tevékenységét mondják károsnak, szögezzük le: akik vizet visznek nekik, elirányítják, csillapítják, segítik őket, jóval inkább szolgálják a haza érdekét és biztonságát, mint azok, akik kimennek a Keletibe hőzöngeni. Nem hiszem, hogy a magyarokat és a menekülteket szembe lehetne úgy állítani, hogy aki vizet visz az utóbbiaknak, az vak lenne az előbbiek érdekeire és problémáira.
Lévai Anikó többet tett a hazáért egyetlen akciójával, mint az összes szélsőjobbos. És látható: ahol menekültet akarnak verni, ott előbb-utóbb valójában magyart fognak. (A félvér fiú is az volt egyébként, és nem menekült.) Ahogy a magyarságnak nem érdeke az agresszívan fellépő menekültek mentegetése, úgy az embertelenség elfogadása sem. Ez a történet egyáltalán nem fekete és fehér.
