Tiszta vizet önteni a pohárba

Orbán Viktor és Victor Ponta pengeváltása egy ezerszer eljátszott színdarab ismétlése.

Bukarest – a kollaboráns Budapesttel együtt – negyven év propagandájával mindent megtett azért, hogy ez a szereposztás axiómaként rögzüljön a határ mindkét oldalán, és számos, ebben a realitásban szocializálódott hazai diplomata még a rendszerváltás után is évtizedekig meghatározó szerepet játszott a magyar külügy irányvonalának alakításában. Ráadásul a szocialista kabinetek előszeretettel kenték el a felelősséget a magyarellenes konfliktusoknál elkövető és áldozat között, emlékezzünk csak a 2008-as DAC–Slovan meccsre. Ehhez a meghunyászkodó gyakorlathoz képest valóban üdítően hathat Orbánék karakánabbnak tűnő retorikája. De ez még mindig csak óvatos retorikai tapogatózás, tettekben még mindig nem merünk kilépni a hét évtizedes szerepből.

Pedig már nincs hova hátrálni: bár az összes magyar kormány a szőnyeg szélére állítva ismételgeti, hogy ha lehetne, se akarná megváltoztatni a fennálló államhatárokat, Románia mégis minduntalan revizionizmussal vádolja Budapestet. Míg a kisantant narratívájában „fasiszta elhajlásokra hajlamos” Magyarországon betiltották a fegyvertelen Magyar Gárdát, az européer Romániában a Noua Dreapta szélsőségesei a múlt hónapig gond nélkül masírozhattak egyenruhában és fegyverrel az egykori náci rohamosztagok mintájára felállított, rettegett Vasgárda zászlói alatt, és szórólapokon hirdethették Székelyföld „visszafoglalását a magyar bitorlóktól”. Bár a Monarchia alatti erőszakos magyarosítás mítosza továbbra is a magyar történelemkönyvek részét képezi, a magyarok elleni sok évtizedes terror a mai napig tabutéma Romániában. Ezek a tények viszont csak akkor tudnak magukért beszélni, ha hangot adunk nekik a nemzetközi színtéren – és jobb diplomáciai érzékkel, mint ahogy a mindenkori magyar kormány teszi.

Így volt ez a Tusványos kapcsán is: az arrogáns román kifakadásokra a magyar Miniszterelnöki Sajtóiroda annyit reagált, hogy amiket Orbán Viktor a közösségi oldalán posztolt, azok történelmi jelképek. Ez nagy vonalakban igaz is: a néhány éves székely zászló alapjai történelmi erdélyi lobogók, Nagy-Magyarország léte is történelmi tény, ábrázolása pedig még Árpád-sávos, turulos verzióival együtt is a legrosszabb esetben sem más, mint történelmi nosztalgia vagy liberális szóhasználattal élve „nemzeti giccs”, amelyhez jogunk van.

Bárcsak a román nacionalizmus is megállt volna Gheorghe Funar piros-sárga-kék padmázoló ámokfutásánál. De valamiért muszáj a szimbolikus térfoglalást a múltra is kiterjeszteni, és futóbolondok romantikus álmaihoz tárgyi bizonyítékokat találni – vagy ha nincs ilyen, hát gyártani. Mostanság láttak napvilágot fényképek arról, ahogy az erdélyi Ojtozi-szorosnál az 1916-os román támadást feltartóztató magyar és német katonák hadisírjainak kőkeresztjeiről lecsiszolták az eredeti neveket, és román neveket véstek fel a helyükre, a katonák csontjait pedig kegyeletsértő módon kiásták, és a román emlékmű alatti teremben hordták össze, mintha azok is román katonák maradványai lennének.

Úgy látszik, Bukarestnek 2015-ben még az is belefér, hogy száz éve halott embereket „asszimiláljon” ilyen módon, azt viszont provokációnak tartja, ha a román nemzeti himnusz által egyébként barbár zsarnoknak nevezett magyarok emlékezni mernek a múltjukra, akár csak néhány kitűző erejéig. Budapest pedig újra beleáll a megszokott szereposztásba, újra eljátssza a színpadon a vezeklő bűnös szerepét, még ha itthon bátor lépésként tálalja is, hogy újabban nem mosolyogva, hanem halkan morogva teszi ezt. Pedig most már el kellene dönteni, hogy örökké ezt a megalázó szerepet akarjuk-e magunknak, vagy hajlandók vagyunk a kezünkbe venni a sorsunkat. Ideje tiszta vizet önteni a pohárba.