Tekintsünk el az aktuálpolitikai keretektől – elvégre mindenki hozta a várhatót: a hazai baloldali sajtó és Kovács László volt szocialista külügyminiszter is Ponta mellett állt ki, a Jobbik médiája pedig azt vetette előbbiek, illetve a románok szemére, hogy mellettük „még Orbán is jó fejnek tűnik”. Ne foglalkozzunk azzal se, hogy mennyire vehetők komolyan a plágiumbotránytól korrupciós botrányig bukdácsoló, Mesterházy Attila kampányindító rendezvényén sztárvendégként szónokló román szociáldemokrata miniszterelnök szavai, de tekintsünk el az egész történet vélt vagy valós politikai hasznától is.
Viktor és Victor pengeváltása ugyanis ezerszer elmondott párbeszéd, ezerszer eljátszott színdarab, amely minden ízében visszaadja a román–magyar viszony elmúlt hetven évének alakulását. Tulajdonképpen újabb díszletek között vívják meg ugyanazt a szimbolikus operettcsatát, amelyben a hiperérzékeny, paranoid román öntudat csap össze az ezt érthetetlen okokból legitim kiindulási pontként elfogadó, nagylelkű és békülékeny fél szerepében tetszelgő – valójában ez ügyben inkább konfliktuskerülő – Budapesttel, amely a hazai széplelkek szerint még így is túl messzire ment.
Ez a furcsa szereposztás történelmileg alakult így: a II. világháború után kiépülő kommunista diktatúrák egyenlőségjelet tettek a „fasiszta” Horthy-rendszer, a trianoni békediktátum határai elleni fellépés, illetve az azon kívül rekedt magyarok jogai mellett való bármiféle kiállás közé, így negyven éven keresztül a határ mindkét oldalán gyakorlatilag tabutéma volt minden sérelem, amit az erdélyi magyarok elszenvedtek. Az erőszakos kitelepítés, a román tömegek mesterséges betelepítése színmagyar városokba, a kirekesztés, a napi szintű zaklatás és az erőszakos asszimiláció. Mindez sem a magyar, sem a román politikában nem létezett, elhallgatták, együtt kiszorították a közbeszédből.
Bár mindkét ország Hitler oldalán harcolt, Románia még időben átállt a szovjetek mellé, ezért a keleti blokkban ’45 után nem sütötték rá a „bűnös nemzet” bélyegét, amelyet mi megkaptunk. Így míg Magyarországon a kommunisták a nemzeti jelleg eltörlése érdekében szó szerint vették a „nemzetközi szocializmus” építését, és minden kritikát igaznak, minden büntetést megérdemeltnek tekintettek, a román oldalon tovább folytatódhatott a hisztérikus nemzetépítés egy sajátos nacionalista szocializmus keretein belül. Bukarest kénytelen volt a nemrég még erős kulturális elkülönülésben élő havasalföldi, moldvai, dobrudzsai és erdélyi román tömegek számára valamiféle közös identitást kreálni, ennek pedig két fontos része volt: egyrészt a XIX. századból átemelt, a sumér–magyar rokonságnál is elrugaszkodottabb római és dák eredet hagymázas álma, másrészt egy jóval praktikusabb elem, a közös ellenségkép megtalálása a magyarokban, akik ’45 után már az anyaország támogatására sem számíthattak. A romániai kisebbségpolitika alapigazsága lett, hogy az „ezeréves magyar elnyomásért” a magyarság mindennemű büntetést és kirekesztést megérdemel – ezzel igazolták és igazolják ma is kétszáz év minden kegyetlenkedését a Closca és Horea vezette magyarellenes pogromtól a marosvásárhelyi véres márciusig.
Bukarest – a kollaboráns Budapesttel együtt – negyven év propagandájával mindent megtett azért, hogy ez a szereposztás axiómaként rögzüljön a határ mindkét oldalán, és számos, ebben a realitásban szocializálódott hazai diplomata még a rendszerváltás után is évtizedekig meghatározó szerepet játszott a magyar külügy irányvonalának alakításában. Ráadásul a szocialista kabinetek előszeretettel kenték el a felelősséget a magyarellenes konfliktusoknál elkövető és áldozat között, emlékezzünk csak a 2008-as DAC–Slovan meccsre. Ehhez a meghunyászkodó gyakorlathoz képest valóban üdítően hathat Orbánék karakánabbnak tűnő retorikája. De ez még mindig csak óvatos retorikai tapogatózás, tettekben még mindig nem merünk kilépni a hét évtizedes szerepből.
Pedig már nincs hova hátrálni: bár az összes magyar kormány a szőnyeg szélére állítva ismételgeti, hogy ha lehetne, se akarná megváltoztatni a fennálló államhatárokat, Románia mégis minduntalan revizionizmussal vádolja Budapestet. Míg a kisantant narratívájában „fasiszta elhajlásokra hajlamos” Magyarországon betiltották a fegyvertelen Magyar Gárdát, az européer Romániában a Noua Dreapta szélsőségesei a múlt hónapig gond nélkül masírozhattak egyenruhában és fegyverrel az egykori náci rohamosztagok mintájára felállított, rettegett Vasgárda zászlói alatt, és szórólapokon hirdethették Székelyföld „visszafoglalását a magyar bitorlóktól”. Bár a Monarchia alatti erőszakos magyarosítás mítosza továbbra is a magyar történelemkönyvek részét képezi, a magyarok elleni sok évtizedes terror a mai napig tabutéma Romániában. Ezek a tények viszont csak akkor tudnak magukért beszélni, ha hangot adunk nekik a nemzetközi színtéren – és jobb diplomáciai érzékkel, mint ahogy a mindenkori magyar kormány teszi.
Így volt ez a Tusványos kapcsán is: az arrogáns román kifakadásokra a magyar Miniszterelnöki Sajtóiroda annyit reagált, hogy amiket Orbán Viktor a közösségi oldalán posztolt, azok történelmi jelképek. Ez nagy vonalakban igaz is: a néhány éves székely zászló alapjai történelmi erdélyi lobogók, Nagy-Magyarország léte is történelmi tény, ábrázolása pedig még Árpád-sávos, turulos verzióival együtt is a legrosszabb esetben sem más, mint történelmi nosztalgia vagy liberális szóhasználattal élve „nemzeti giccs”, amelyhez jogunk van.
Bárcsak a román nacionalizmus is megállt volna Gheorghe Funar piros-sárga-kék padmázoló ámokfutásánál. De valamiért muszáj a szimbolikus térfoglalást a múltra is kiterjeszteni, és futóbolondok romantikus álmaihoz tárgyi bizonyítékokat találni – vagy ha nincs ilyen, hát gyártani. Mostanság láttak napvilágot fényképek arról, ahogy az erdélyi Ojtozi-szorosnál az 1916-os román támadást feltartóztató magyar és német katonák hadisírjainak kőkeresztjeiről lecsiszolták az eredeti neveket, és román neveket véstek fel a helyükre, a katonák csontjait pedig kegyeletsértő módon kiásták, és a román emlékmű alatti teremben hordták össze, mintha azok is román katonák maradványai lennének.
Úgy látszik, Bukarestnek 2015-ben még az is belefér, hogy száz éve halott embereket „asszimiláljon” ilyen módon, azt viszont provokációnak tartja, ha a román nemzeti himnusz által egyébként barbár zsarnoknak nevezett magyarok emlékezni mernek a múltjukra, akár csak néhány kitűző erejéig. Budapest pedig újra beleáll a megszokott szereposztásba, újra eljátssza a színpadon a vezeklő bűnös szerepét, még ha itthon bátor lépésként tálalja is, hogy újabban nem mosolyogva, hanem halkan morogva teszi ezt. Pedig most már el kellene dönteni, hogy örökké ezt a megalázó szerepet akarjuk-e magunknak, vagy hajlandók vagyunk a kezünkbe venni a sorsunkat. Ideje tiszta vizet önteni a pohárba.
