Rajtaütöttek a rendőrök egy masszázsszalonnak álcázott bordélyházon, tetten érték az ott „dolgozó” lányokat, és elfogták a tulajdonost is – adta hírül a Police.hu portál. Nagyon helyes! – sóhajtanak fel ilyenkor a purifikátorok, míg az örök szkeptikusok inkább az iránt érdeklődnének, hogy javultak-e akár egy jottányit is ezáltal a fővárosi közerkölcsök. Ha valaki abba a hitbe ringatná magát, hogy Budapesten – akár csak átmenetileg is – megszűntek a nyilvánosházi szolgáltatások, azt ki kell ábrándítanunk. Minden kockázat nélkül állíthatjuk ugyanis, hogy csak az adott utcában több efféle szolgáltatóüzem maradt, mint varroda, cipészműhely és könyvtár együttvéve. Nem véletlenül nevezi a nemzetközi szakirodalom fővárosunkat Közép-Európa Bangkokjának. Bangkok thai nyelven Krung Thep, vagyis az angyalok városa, következtetésképpen Bangkok Délkelet-Ázsia Los Angelese, s a végén még kiderül, hogy Los Angeles pedig az Egyesült Államok Budapestje.
De térjünk vissza eredeti tárgyunkhoz, a leleplezett és a megsaccolhatatlan számú továbbra is működő bordélyhoz, amelyeket a magyar rendőrök valami érthetetlen (vagy nagyon is érthető) oknál fogva meglehetősen komótos tempóban buktatnak le. Persze, mert azok titokban működnek – vágnánk rá naivan a kézenfekvő választ, de a titokban működő nyilvánosház csak annyira élet- és valószerű, mint a gyermeket elhülyítő iskola. Tehát hivatalosan nem létezik, csak éppen gyakori. A társadalom álszemérmes képmutatással kezeli az efféle ügyeket, ami az eufemisztikus szóhasználatban is megmutatkozik. A jelentésben is az szerepel, hogy tetten érték az ott dolgozó lányokat. Vajon mit dolgoztak? Gyémántot csiszoltak, netán vajat köpültek? Ha ilyen tevékenység közben érnek tetten valakit, az nem kerül be a bűnügyi rovatba. A hölgyek viszont, akiket tetten értek, szexuális tevékenységet folytattak, aminek az általuk űzött, elüzletiesedett változata lehet, hogy kemény meló, de mégsem keverendő össze az értékteremtő munkával. Ezeket a hölgyeket pont az különbözteti meg a dolgozó nőktől, hogy valójában nem dolgoznak.
De a társadalom valójában azt sem döntötte el, hogy erkölcsi kilengésnek vagy bűncselekménynek tekintse-e a pénzért árult szexet. A mindenkori hatalom általában üldözi, de koronként és kultúránként más okból. A kéjnőket általában azért büntetik, mert a család intézményét féltik tőlük, míg az előző rendszerben az volt a fő gond, hogy nem vettek részt a szocialista termelőmunkában. Van, ahol a kuncsaftot büntetik, mert visszaél a prostituáltak kiszolgáltatottságával, másutt elsősorban a futtatókra koncentrál a bűnüldözés. Nálunk azért főbenjáró bűn a prostitúció, mert a befolyó jövedelmekből nem fizetnek adót, sem a hölgyek, sem a stricik, de még az előkelőbb réteget képviselő bordélyház-tulajdonosok sem. Pedig ugyancsak jövedelmező tevékenységről van szó. Az árlista szerint a legolcsóbb szolgáltatás, a félórás testmasszázs 14 ezer forintba került – ebből egy közmunkás havonta négy alkalmat tudna igénybe venni. A legdrágább egyórás, fullextrás stresszoldás 24 ezret kóstált; ez sem az átlagkeresetű magyar alkalmazottakat célozta meg.
A prostitúció hívei és ellenségei abban egyetértenek, hogy ez az intézmény addig fennmarad, amíg igény van rá. Optimista vélemények szerint a szabad szerelem terjedésével, a szexuális tabuk ledöntésével ez az igény egyre kisebb lesz, s a prostitúció lassan meg is szűnik. A valóság pont az ellenkezőjét bizonyítja: a szabados szexuális légkörben felhergelt emberek egyre inkább igénylik a prostituáltak szolgáltatásait. Akik pedig a türelmi zónák kijelölésére várnak, azoknak fogytán a türelmük.
