De a társadalom valójában azt sem döntötte el, hogy erkölcsi kilengésnek vagy bűncselekménynek tekintse-e a pénzért árult szexet. A mindenkori hatalom általában üldözi, de koronként és kultúránként más okból. A kéjnőket általában azért büntetik, mert a család intézményét féltik tőlük, míg az előző rendszerben az volt a fő gond, hogy nem vettek részt a szocialista termelőmunkában. Van, ahol a kuncsaftot büntetik, mert visszaél a prostituáltak kiszolgáltatottságával, másutt elsősorban a futtatókra koncentrál a bűnüldözés. Nálunk azért főbenjáró bűn a prostitúció, mert a befolyó jövedelmekből nem fizetnek adót, sem a hölgyek, sem a stricik, de még az előkelőbb réteget képviselő bordélyház-tulajdonosok sem. Pedig ugyancsak jövedelmező tevékenységről van szó. Az árlista szerint a legolcsóbb szolgáltatás, a félórás testmasszázs 14 ezer forintba került – ebből egy közmunkás havonta négy alkalmat tudna igénybe venni. A legdrágább egyórás, fullextrás stresszoldás 24 ezret kóstált; ez sem az átlagkeresetű magyar alkalmazottakat célozta meg.
A prostitúció hívei és ellenségei abban egyetértenek, hogy ez az intézmény addig fennmarad, amíg igény van rá. Optimista vélemények szerint a szabad szerelem terjedésével, a szexuális tabuk ledöntésével ez az igény egyre kisebb lesz, s a prostitúció lassan meg is szűnik. A valóság pont az ellenkezőjét bizonyítja: a szabados szexuális légkörben felhergelt emberek egyre inkább igénylik a prostituáltak szolgáltatásait. Akik pedig a türelmi zónák kijelölésére várnak, azoknak fogytán a türelmük.
