Úgy tálalják, mintha valami váratlan és érthetetlen ufótámadásról lenne szó, mintha semmit sem tudnánk arról, honnan jönnek, és miért ezek az idegen lények, a kultúránkat fenyegető marslakók. Pedig a népvándorlás most is, mint a történelemben már annyiszor, a birodalmi érdekszférák kiterjesztéséért folyó háborúk következménye, amit nyilvánvalóan nagyhatalmi érdekek vezérelnek. Valamiben mégis nagyon más a modern változat. Míg a régi birodalmak propagandája büszkén hirdette hódító céljait és azt, hogyan sikerült kiirtania, illetve elűznie ellenségeit, ma illik mindezt úgy előadni, mint valami véletlenül bekövetkező természeti katasztrófát, miután egyik nagyhatalom sem vállalja nyíltan törekvéseit, sőt: ma már kifejezetten humanitárius ideológiával folynak a legdurvább hódító gyarmatháborúk is.
Ha nem érjük be azzal, hogy a menekültáradat csupán az olcsó félelemkeltés és a nyíltan idegenellenes uszítás demagóg propagandaeszköze, ha meg akarjuk érteni, mi is történik itt, körülöttünk, nem árt feltenni a médiában rendre elmaradó kérdéseket. Mégis milyen nagyhatalmi átrendeződés áldozatai vagyunk épp mindannyian? Mert történetünkben a menekültek és az európai őslakosok egyaránt áldozatok. Ennél is fontosabb azonban feltenni a kérdést: milyen nagy háború körvonalazódik ilyen drámai népmozgások mentén?
Ferenc pápa már harmadik világháborúról és szemünk láttára folyó egyfajta népirtásról beszélt a világsajtóban agyonhallgatott Santa Cruz-i beszédében, amelyet egy hónapja a népi mozgalmak világtalálkozóján mondott el, lényegében keresztes békeháborút hirdetve a népeket és a földi élővilágot gyarmatosításával végveszélybe sodró „globalizációval”, a demokráciákat, nemzetgazdaságokat túszul ejtő globális nagytőke hatalmával szemben, amelynek kártékony és gonosz természetét is egyértelművé tette a pápa példátlanul bátor és radikális állásfoglalása.
Világi tekintélyek között is egyre többen látnak egyértelmű párhuzamot, mint például Károly walesi herceg, a második világháborúhoz vezető európai impotencia és a mai helyzet között. Amikor épp egy szomszédunkban már nyíltan folyó újabb világháborúba igyekeznek nagy erőkkel belerángatni minket, immár létkérdés, hogy tisztán lássuk, mi vár ránk, és ne dőljünk be a különféle propagandáknak.
Úgy kezdődött, hogy a bevándorlás visszaütött. Min kellene most nagy hirtelen meglepődni vagy felháborodni, miután évtizedek, sőt évszázadok óta folyik azoknak az országoknak Európa általi gyarmatosítása, ahonnan jönnek a menekültek, amit aligha leplezhetnek álszent humanitárius könyöradományok vagy a nem kevésbé álszent európai felháborodás. A kérdéses konfliktusoknak a NATO aktív részese, sőt: nem kis mértékben kiváltója, így legfeljebb az felháborító, ha most úgy teszünk, mintha az egészhez nem lenne közünk, csak kárát szenvednénk el. Ideje szembenéznünk a pőre ténnyel: nyugati típusú jólétünk nem kis részben ezeknek az országoknak a kizsákmányolására épül, ami egy ideje főként gazdasági eszközökkel folytatódik, az érintett országok látszólagos függetlenségét kikiáltva, demokratikus látszattal, ami persze nem változtat globális kiszolgáltatottságukon, ami a gyarmatsors lényege.
Ráadásul az utóbbi évtizedekben nem értük be azzal, hogy továbbra is elvettük tőlük mindazt, ami csak mozdítható volt ezekben az országokban, hanem a médiában ráadásul azt sulykoltuk nekik minden filmben, klipben és híradásban, hogy ők ott a harmadik világ szánalmas nyomorában élő lúzerek, míg Nyugaton van a földi paradicsom. Csodálkozunk, hogy ezután ide akarnak jönni? Mennyire kell agymosottnak lenni, hogy ne gondoljunk ilyen nyilvánvaló összefüggésekre, amikor a bevándorláshisztéria ócska lózungjait ismételgetjük?
A helyzetet bonyolítja, hogy Európa a második világháború óta már nem a globális gyarmatosítás fő nyertese, korábbi világhatalmi pozícióját és annak globális haszonélvezetét átvette Amerika. Emiatt a mai népvándorlás és az egyre durvuló, egyre nagyobb térségekre átterjedő konfliktusok hátterében is egy átalakult nagyhatalmi érdekrendszer kőkemény törekvései állnak.
De milyen konfliktuszónából jön a menekültek zöme? Kik is háborúznak Irakban, Afganisztánban, Szíriában, Jemenben, és miért? Látszólag a fő törésvonal az, hogy szunnita radikálisok vallásháborúja folyik a síita kisebbségek ellen, de ha nem a tömegtájékoztatás elképesztő geopolitikai naivitásával szemléljük a térséget, akkor elég nyilvánvalóan a létükért küzdő síitákat támogató Iránra próbáltak ilyen durva eszközökkel nyomást gyakorolni, hogy ne váljon atomhatalommá, és írja végre alá az egyezményt, melyet nemrég sikerült is megkötni. Persze részben Oroszország érdekei és szövetségesei elleni háború is folyik a Közel-Keleten, illetve Afganisztánban, ahogy nyilván Ukrajnában is. Nem utolsósorban ezért naivitás most azt hinni, hogy Irán tényleg behódolt volna, és ezután már béke lesz a Közel-Keleten. A konfliktus ugyanis lényegét tekintve globális, és aligha véletlen, hogy Ázsia országai is brutálisan fegyverkeznek, ahogy szinte minden olyan ország, amelyik egyáltalán abban a helyzetben van, hogy fegyverkezni tud.
Szinte vicces hallgatni a szakértőket, akik csak gazdasági okokat vélnek felfedezni amögött, hogy az Egyesült Államok most nagy hirtelen felvette a diplomáciai kapcsolatokat Kubával, pedig ha valaki még emlékszik a rakétaválságra, elég nyilvánvaló az indíték: az Egyesült Államok lázasan készül egy újabb globális háborúra, s be akarja biztosítani magát, hogy az oroszok – vagy a kínaiak – ne telepíthessenek közép-hatótávolságú rakétákat Kubába. Ezért ragaszkodnak guantánamói támaszpontjuk megtartásához is, amire pedig aligha van több jogalapjuk, mint az oroszoknak a Krímhez. Nyilván az oroszok is készülnek egy nagyobb háborúra, ezért akarták bebiztosítani maguknak a Krímet mint geostratégiailag meghatározó déli tengeri hídfőt. Nagyon naivnak kell lennünk, hogy még mindig ne vegyük észre ezen összefüggéseket. Ha valaki még mindig elhiszi, mindez csupán „konteó”, az nemcsak naiv, de életösztöne sincs sok.
Próbáljunk józan ésszel válaszolni egy egyszerű kérdésre: mi a közös momentum a közel-keleti konfliktusok, az európai bevándorlás, az iszlám globális konfliktussá válása, az euró tartós válsága (az észak–dél ellentét) és az ukrán válság között? A birodalom visszavág. A geopolitikai puzzle elemeiben az amerikai nagyhatalmi érdekek kőkemény prioritásai köszönnek vissza, nem épp a legbarátságosabb vagy bármi jóval kecsegtető módon. Lehet ugyan tagadni mindezt, csak már nem érdemes. Mert egyre közelebb jönnek a frontvonalak, és holnap akár minket is mobilizálhatnak abban a globális háborúban, amelyért leginkább épp ez a nagyhatalmi politika a felelős.
Furcsa módon a felsorolt konfliktusok jelentős részében az oroszok ugyanúgy érdekeltként jelennek meg, mint az amerikaiak, mintha valamilyen közös érdekük fűződne az eszkalációhoz. Ez a perverz „logika” a hadiipar és a háború embertelen logikája – inkább az erőszakspirál természetéből adódik, és nem tudatosan alakított emberi szándékokból vagy bármilyen Nagy Titkos Összeesküvésből. A görögök, a magyarok vagy általában az európaiak kiszolgáltatottságát növelni mindkét szuperhatalomnak egyaránt érdeke, mert épp ezáltal válik ma Európa az ő globális háborújuk hadszínterévé, Ukrajnában immár nyílt háború formájában.
Mi itt, Kelet-Közép-Európában már megszoktuk, hogy történelmileg Kelet és Nyugat nagyhatalmainak ütközőzónája vagyunk legalább fél évezrede, de a mai népvándorlás és az iszlám fundamentalizmus fanatizálása révén lassan egész Európa ütközőzónává válik. A menekültek százezrei ugyanis a konfliktusokhoz legközelebb eső Európában keresnek menedéket, annál is inkább, mert ez a földrész adja a világ szociális segélyeinek több mint felét, tehát kontinensünk e tekintetben különösen nagy terheket vállal, ami stratégiai szempontból nyilvánvalóan támadási felületet is jelent. Amerikába hiába is próbálnának eljutni a menekültek, mert egyrészt sokkal messzebb van, másrészt a mexikói határnál tűzparancs és műszaki zár van, így simán lelövik őket.
Őket tehát nem éri el az a népvándorlás, ami így Európa problémája, ahogy az ukrajnai háború és az iszlám dzsihád is. Ha eddig nem esett volna le: az iszlám elleni globális háború váltotta fel egy időre a démonizált Szovjetunió elleni propagandát, ami az utóbbi bukásával okafogyottá vált. Jó oka van erre annak a kontinensnyi országnak, ahol a világon a legalacsonyabb az iszlám lakosság aránya. (Az Egyesült Államok lakosságának 0,8 százaléka mozlim. Európában és Ázsiában is nagyságrenddel nagyobb a mozlim jelenlét Amerikánál, főleg, ha nem csupán a lakosságarányt vesszük tekintetbe, hanem a történelmi és civilizációs konfliktusok hagyományait az iszlámmal, ami még durvábban mutatja a különbséget.) Ha tehát a fő globális törésvonal az iszlám, akkor ez geostratégiailag legkevésbé Amerikát fenyegeti, miközben Európát, Afrikát és Ázsiát drámaian megosztja. Így tárul fel az iszlamista terror elleni „globális háború” nagyhatalmi logikája. Ugye beugrik róla az „oszd meg és uralkodj” birodalmi elv, illetve gyakorlat?
Utóbb persze a putyini politikára hivatkozva újra elő lehetett venni az orosz fenyegetést a naftalinból, megfejelve az iszlám elleni globális háborút. Hátha kellően kevesen veszik észre, hogy az oroszok jelenleg alkalmasint az országhatáraiknál védelmezik „hódító birodalmi érdekeiket”, az amerikai filmekből jól ismert tömeggyilkos agresszivitásukkal. (A Krím visszafoglalásánál hány áldozat is volt? Nulla?) Mindeközben a Béke és Szabadság globális szövetségének erői országhatáraiktól meglehetősen távol igyekeznek pacifikálni egész térségeket, olyan látványos sikerekkel, hogy csak Irakban például alig több mint egy évtized katonai intervenciója jóval több mint egymillió (egy európai parlamenti beadvány szerint másfél millió) áldozattal járt. Eddig. Mert nincs vége. És sajnos részt veszünk a dicstelen folytatásban. Szíriában pár év alatt több mint hétszázezer áldozatot követelt a nagyhatalmi konfliktuszónában kirobbant háború. Kétmillió szír menekült van Törökországban, egy-egy millió a szomszédos Jordániában és Libanonban, míg a jóval gazdagabb Európában összesen 150 ezer, mégis velük kapcsolatban hangzik el a legtöbb aggodalom és panaszkodás. Míg Szíria szomszédai nagyságrendekkel nagyobb terheket viselnek, mégsem az ő problémáiktól hangos a világsajtó. Ugyan kit érdekel, ha Libanon vagy Jordánia belerokkan a milliós menekültáradatba, miközben ehelyett az a nap híre az angolszász „világsajtóban”, hogy szegény Anglia felháborodottan toloncol ki a gyarmatokról érkező pár tucat gazdasági menekültet, miután lényegében egész gazdagsága és korábbi világhatalmának maradéka is a gyarmatosításra épült. Ez aztán a fair play!
Talán érthető, ha bizonyos konfliktuszónákból a lakosság tömegesen menekül bárhova. Mi is ezt tennénk a helyükben. Még pontosabban fogalmazva: a magyar kivándorlás már most ennek a globális folyamatnak a része és tagadhatatlan fejleménye.
Mégis, mi lehetne a megoldás? Geopolitikailag az lehetne, ha Közép-Európa országai olyan konföderációt hoznának létre, amely nagyobb és a nemzetközi porondon jóval meghatározóbb lenne a dunai konföderációnál, a történelmi precedensnek tekinthető Osztrák–Magyar Monarchiánál vagy a lengyel–magyar perszonáluniónál. Kiterjedését és koncepcióját tekintve leginkább a lengyel politikában megfogalmazott Intermarium lehetne a megvalósítandó modell, lengyel vezetéssel, amit a szláv többség különösen indokolna, a magyar– lengyel történelmi barátság pedig számunkra ígéretessé tenne. Minden más esetben az a rossz történelmi alternatíva marad osztályrészünk, hogy időnként választani próbáljunk a keleti vagy nyugati dominancia között, bár mindkét esetben gazdaságilag gyarmati státusban maradunk, a valódi önállóság leghalványabb esélye nélkül. Térségünk biztonságát tartósan csak az alapvető sorsközösségben élő országok olyan szövetsége garantálhatná, amely által nagyjából százhúszmilliós ország jönne létre (az EU-nál jóval szorosabb szövetségben, közös haderővel és külpolitikával), amely minimum egy súlycsoportba kerülne Németországgal és Oroszországgal, de az önálló fejlődés és a nagy integráció nyújtotta piaci lehetőségek révén elég hamar gazdaságilag akár jóval erősebbé is válhatna ezeknél.
Bár szeretjük azzal áltatni magunkat: mi is a nyugati világ részei vagyunk (kivéve persze, amikor ennek felelősségeire vagy terheire terelődik a szó), a globális ok a magyar kivándorlás esetében ugyanaz, mint a harmadik világból induló kivándorlásnál: gazdaságilag és geopolitikailag nekünk és Kelet-Európának is gyarmati státus jutott az utóbbi hetven évben. Ha nem is a harmadik világhoz tartozunk, de legfeljebb második világ a miénk, és semmiképp nem lettünk az unióban sem teljesen egyenrangú tagjai és haszonélvezői az első világnak. A „klasszikus” gyarmatosító országok zárt klubjába, a globális gazdasági világháború győztesei közé nem kerültünk be. Most sem pont oda toboroznak.
A szerző filozófus
