A populizmus diadala?

A fősodortól eltérő elnökjelölt-aspiránsok egyre jobban teljesítenek Amerikában.

Több mint egy év van hátra az amerikai elnökválasztásig, de akármilyen messze is van még 2016 novembere, az előválasztási kampány máris megkezdődött. A tét nem kicsi: a világ legerősebb (vagy legalábbis még mindig legerősebbnek tűnő) államának vezetőjéről döntenek majd a választók, méghozzá két jelölt között. Hivatalosan ugyan nem, de lényegében kétpártrendszer az amerikai, hiszen a Demokrata és a Republikánus Párt uralja a közéletet, a kisebb politikai alakulatok nem is rúghatnak labdába. Ám ahhoz, hogy a demokrata és a republikánus jelölt összecsaphasson, ki kell választani az aspiránsok közül a legmegfelelőbbet – méghozzá előválasztás útján.

Cikkünk írásakor a republikánusoknál tizenheten vannak versenyben, míg a demokratáknál harmadannyian – igaz, ezen a térfélen a jelenlegi alelnök, Joe Biden is fontolgatja az indulást. Ebben az évben mindkét pártban akad egy-egy olyan jelölt, aki valamilyen szinten kilóg a politikai fősodorhoz tartozó aspiránsok sorából: a demokratáknál a 73 éves Bernie Sanders, a republikánusoknál a 69 éves Donald Trump az, akiket populistának is szokás bélyegezni.

Lássuk, mire alapozzák ezt a kijelentést a tengerentúlon! Bernie Sanders eddig szenátorként tevékenykedett az amerikai baloldalon – méghozzá szocialistaként. Ez már önmagában is meglepő, ugyanis az Egyesült Államokban a hidegháború óta furcsán tekintenek a magukat szocialistának vallókra. Sanders skandináv típusú jóléti rendszerben gondolkodik, kampánya pedig saját bevallása szerint nem az ő személyéről szól, hanem arról, hogy képesek-e az amerikai progresszívek egy alulról építkező mozgalmat létrehozni. Hogy ez miért lenne fontos? Azért, hogy az amerikaiak maguk tudják befolyásolni a döntéshozókat, ne csupán néhány vagyonos kampányfinanszírozó legyen képes erre.

Ezen a ponton a másik outsiderrel vonhatunk párhuzamot: az iparmágnás Donald Trumpban pont azt kedvelik, hogy hatalmas vagyona van – a választók szerint így kevésbé befolyásolhatják a pénzemberek. A republikánusok jelenleg legnépszerűbb jelöltje – aki a Fox News tévécsatorna csütörtök esti (magyar idő szerint péntek hajnali) clevelandi tévévitáján a legelőkelőbb helyen szerepelhet – ki is használja, hogy nem kell mindenféle érdekeknek megfelelnie. A választók ugyanis utálják, ha egy politikuson érződik, hogy nem őszinte, hanem valakik a szájába adnak bizonyos dolgokat. Trump olyan témákat bolygat meg (bevándorlás, veteránok), amelyek tabunak számítanak sok politikai szereplő számára, emellett nekimegy mindenkinek, aki él és mozog, legyen az párttárs vagy ellenfél.

Apropó ellenfél: mindkét ellenoldal örül, hogy a fenti két úriember egyre jobban teljesít a közvélemény-kutatások adatai szerint. Trump stábja kiszivárogtatta, hogy Bill Clinton egykori amerikai elnök – egyben a legesélyesebb demokrata aspiráns, Hillary Clinton férje – támogatásáról biztosította az iparmágnást, mondván, szerinte felpezsdítheti a jobboldalt, ha elindul a republikánus előválasztáson. Amelynek jelöltjei viszont Bernie Sandersről zengtek ódákat – láthatjuk, hogy az „oszd meg és uralkodj” elv alapján gondolkodnak a felek. Minél több közepesen erős jelölt van az ellenfélnél, minél tovább húzódik a csata, annál könnyebb lesz az elnökválasztási kampány végén győzedelmeskedni – gondolhatják.

A politikusok régóta tudják, hogy az áhított győzelemhez nem feltétlenül van szükség koherens programra, nem kell minden közpolitikai témában egyértelmű álláspontot kialakítani. Arról kell beszélni, ami a választók tömegeinek mindennapjait érinti – vagy legalábbis úgy tűnik, hogy érinti vagy érinteni fogja. Nem csoda, hogy amikor a Politico portál összevetette a republikánus jelöltek honlapjait, azt találta, hogy szinte semmiféle közpolitikai program nem szerepel rajtuk. A fenti két jelöltnek persze vannak konkrét javaslataik, de inkább azzal operálnak, hogy a fősodortól eltérő kijelentésekkel sokkolják a közvéleményt.

Sanders és Trump egyaránt kilóg pártjuk többi jelöltje közül és a politikai elitből is. A választópolgárok alapvetően kedvelik, ha új arcok jelennek meg a színen – még akkor is, ha azok nyugdíjaskorúak. Ezt mutatja az is, hogy Mississippi államban demokrata kormányzójelölt lett egy kamionsofőr, aki nemcsak hogy nem kampányolt, még a politikával sem foglalkozott korábban, szavazni sem járt el. Az elitben és az elit által működtetett intézményrendszerben csalódott embereknek az olyan politikusok jelentik a reményt, akik közülük valónak vagy megvesztegethetetlennek tűnnek. Az amerikai demokráciától alapvetően idegen az is, ami az utóbbi évtizedekben kialakult a tengerentúlon: bizonyos családok anyagi és társadalmi tőkéjüket kihasználva a politikai tudás kizárólagos birtokosaiként állították be magukat. Így olyan politikusdinasztiák alakultak ki, mint a Kennedy- vagy a Bush-klán, de említhetjük a Clinton családot is. Hillary Clinton és Jeb Bush számára kezdetben előnyt jelentett, hogy híres politikuscsaládból jöttek, hiszen már úgy komoly támogatói körre leltek, hogy még nem mondtak vagy tettek semmit. Ám amint megjelentek a színen az outsider politikusok – Sanders és Trump –, az emberek máris az újhoz, a hozzájuk közelebb állóhoz kezdtek húzni.

Ezt használta ki a két politikus hangzatos ígéretekkel, mások által nem bolygatott témák felvetésével, közbeszédbe emelésével. Populisták – vághatjuk rá, de végső soron a demokrácia arról szól, hogy meg kell győzni a választókat. Sanders és Trump módszere tulajdonképpen nem különbözik sokban Orbánétól, Gyurcsányétól vagy Vonáétól: mindannyian elsőre radikálisnak tűnő gondolatokkal, szokatlan megnyilvánulásokkal próbálják felkelteni a választók figyelmét, és meggyőzni őket arról, hogy rájuk szavazzanak.

Kérdéses persze, hogy a fősodortól való eltérés hosszú távon mennyire lehet sikeres. A Lehet Más a Politika és a Jobbik azt hirdette néhány évvel ezelőtt, hogy megváltoztatják a politikát, az elittől eltérően fogják tenni a dolgukat, mára viszont betagozódtak a politikai elitbe. Barack Obama 2008-ban azzal nyert elnökválasztást, hogy színes bőrű jelöltként totális reformokat hirdetett szinte minden téren – mi ez, ha nem populizmus? Kampányígéreteit Nobel-díjjal is jutalmazták, ám az elmúlt hat és fél év alatt a reformok végrehajtása nem történt meg: az Egyesült Államokban a feketék helyzete rég nem látott mélységekbe zuhant, a háborúskodás pedig folytatódott külföldön. Sanders és Trump is hangzatos ígéreteket tesz, s a kampány korai szakaszában ezzel könnyű sikereket elérni, de a választók sokszor nem elég merészek ahhoz, hogy végül az igazán radikális jelöltnek szavazzanak bizalmat.

A két elnökjelölt-aspiráns valószínűleg nem lesz befutó az előválasztásokon – ennek legfőbb oka, hogy a választópolgárok alapvetően kedvelik az életerős, középkorú vezetőket. Sanders és Trump ebből a szempontból idős és politikailag nem kifejezetten tapasztalt. A két oldal hívei fél szemmel mindig a másik pártot is figyelik, így ha ott erős jelölt tűnik fel, muszáj nekik is olyat állítani. A választók az előválasztási kampány kezdeti szakaszában a szívükre hallgatnak, majd egyre racionálisabban kezdenek gondolkodni, így hiába színesíti a kampányt és hiába teljesít egyre jobban a közvélemény-kutatások alapján Bernie Sanders és Donald Trump, végül valószínűleg nem ők lesznek a Demokrata és a Republikánus Párt jelöltjei. Pedig milyen színes elnökválasztásnak néznénk elébe!