Fehér Márta filozófus nyílt levelet tett közzé az Élet és Irodalom múlt heti számában, amelyben arra szólította fel a Széchenyi-díjas hazai kutatókat és egyetemi oktatókat, hogy ne vegyenek részt azon a díszvacsorán, amit Orbán Viktor miniszterelnök adna számukra. Ez önmagában még nem annyira meglepő hír; a korábbi években is voltak hasonló reprezentatív fogadások, s volt, aki politikai okokból távol maradt, bár nem verte nagy dobra. A filozófus szerint azonban a kormány az utóbbi időben rendre megsérti az egyetemi autonómiát, adminisztratív eszközökkel és forráscsökkentéssel csorbítja a tudományos kutatás szabadságát, ezért van szükség ezúttal demonstratív fellépésre a tudóstársadalom részéről.
Mindennek attól lett igazán hírértéke, amit Fehér Márta a Vasárnapi Híreknek nyilatkozott az akadémikus vacsorabojkott kapcsán. Az interjúból kiderül, a casus belli nem más, mint Mocsai Lajos volt válogatott kézilabdázó, szövetségi kapitány tavalyi rektori kinevezése a Testnevelési Egyetem élére, valamint közelmúltbeli díszdoktorrá avatása. Fehér Márta szerint ebből jól látszik, hogy „Itt most bárkiből bármi lehet, ha a hatalom úgy gondolja. Caligula, az őrült római császár is így tett, amikor szenátorrá nevezte ki a lovát, Incitatust. Ezzel azonban nemcsak a szenátori tisztséget degradálta, hanem a lovat is”. Vagyis a fő gond nem Mocsai Lajossal van, hanem a politikával és Caligulával, akarom mondani Orbán Viktorral.
Regnáló miniszterelnököket mifelénk szokás római császárokhoz hasonlítani, még ha nem is a legdicsőbb emlékezetűekhez. Ki tudná feledni, ahogy Morvai Krisztina a tőle megszokott makacs következetességgel „hibbant Néróként” emlegette Gyurcsány Ferencet? Bizonyára Fehér Márta lenne a legjobban felháborodva, hogy egy lapra kerül Morvaival, de mit tegyünk: a caligulázásból ugyanaz a politikai hisztéria hallatszik ki, mint az egyébként szintén a tudományos pályáról érkezett – jogászként többek között a családon belüli erőszakkal foglalkozó – jobbikos EP-képviselő megnyilatkozásaiból. Ez akkor válik egyértelművé, amikor az interjú készítője – egyébként indokoltan – rákérdez arra, miért nem fejti ki ellenvéleményét a professzor asszony éppen a díszvacsorán. „Bevallom, tűnődtem ezen – válaszolja Fehér Márta –, de [ ] biztos vagyok benne, hogy nem engednék elmondani. Nem adnának erre lehetőséget. Talán még le is fognának, ha megpróbálnám.”
Valahogy nem könnyű magunk elé képzelni a törékeny, idős hölgyet megfékezni igyekvő marcona biztonsági őröket (ha mégis megtesszük, könnyen a 2006-os rendőri túlkapások képei kerülnek a lelki szemeink elé – gyors időutazás Caligulától Néróig). Az efféle hiszterizálással azonban a legfőbb probléma az, hogy magáról az alapkérdésről tereli el a figyelmet. Hiszen teljesen legitim kérdésfeltevés az egyetemi szféra képviselői részéről, meddig mehet el a politika egyes szakemberek tudományos előmenetelének befolyásolása terén, egyáltalán van-e erre bármiféle jogalapja. Amennyiben ezt tapasztalják, azt valóban a nyilvánosság elé kell vinniük, hangot kell adniuk neki – lehetőleg a hozzájuk illő, racionális tónusban.
Persze ha ezt a kérdést feltesszük, akkor nem érdemes megállni a közvetlen nagypolitikai befolyásolásnál. Akkor tegyük fel azt is, milyen formában van jelen régóta a politika a hazai tudományosság „autonóm” világában, miként segíti vagy hátráltatja egyesek előmenetelét, lendít fel vagy tör derékba szakmai karriereket. Éppen a társadalomtudományok, különösen a filozófia területén találnánk érdekes példákat. Ez megérne egy hosszú és őszinte szimpóziumot, vagyis vacsora melletti beszélgetést.
