Lapunk ünnepi számához keresve sem lehetett volna alkalmasabb interjúalanyt választani, mint Bródy Jánost, aki az István, a király keletkezéséről, a sikersorozatról és a mikrobarázdás lemezek adta lehetőségekről beszélt. Az interjúban van egy rejtjelesnek tűnő mondat, amely megengedi, hogy bárki bármit gondoljon róla. Bródy arról szólt, hogy mivel a rockopera a magyar történelem egyik alapkonfliktusát állította színpadra, ezért „minden korban lesz üzenete, amit a nézők időről időre másképp értékelnek és magyaráznak majd, de mindig hatással lesz rájuk”.
Az idősebbek azonban, akik átélték az István, a király első bemutatóját, emlékezhetnek rá, hogy a rockoperával a pártállam igen sokat foglalkozott, sőt, népszerűségéből megpróbált hasznot kovácsolni. Mindent összevetve, s emlékezve a közös eufóriában énekelt Himnuszra, a hatalom valószínűleg törököt fogott, amikor az István, a király bemutatását engedélyezte. De az 1983-as év már annyira színültig volt elégedetlenséggel, hogy a pártállamnak el kellett gondolkodnia azon, nem kellene-e lazítania a szoros politikai gyeplőn. Szelepet kerestek tehát annak, amit ők nacionalizmusnak neveztek, s ami valójában a magyarok egészséges nemzettudta volt. Azok, akik elérték, hogy a rockopera előtt ne legyen gát, egyúttal szerették volna, ha az akkori értelmiségben lévő lázadó energiákat elfojthatják vagy saját vitorlájukba foghatják.
Lehet, hogy szentségtörésnek hat, de 1983-ban az István, a királynak a hatalom részéről volt egy olyan olvasata, hogy „na, látjátok, a lázadók hogyan végzik?” És keresztény király ide vagy oda, István erős hatalmát olyan példának szerették volna láttatni, amely az ő veszélybe kerülő pozíciójukat némileg erősíti. István és Koppány konfliktusában tehát az ellenállás értelmetlenségét szerették volna láttatni – mert ’56 óta soha annyira nem volt lázadással terhes a levegő, mint a 80-as években. Hogy ez így van, hadd idézzem föl Szörényi Levente egyik 1998-as, a Népszabadságban megjelent interjúját. „A Városligetben személyesen mondta nekem az egyik feltörekvő politikus, hogy jó-jó, örül a sikernek, de mitől lett Koppány erősebb, mint István? Mondtam, nyilván azért, mert Vikidál Gyula baromi jól énekelt. Nem sokkal utána pedig a Köztársaság térről kihírlett, hogy ők úgy gondolták, István az ő emberük, a Koppány pedig egy Nagy Imre-féle elbukott figura, aki adott történelmi helyzetben rosszul döntött.”
Mindez azért érdekes, mert egyfelől megmutatja, hogy egy jó mű milyen fantasztikusan képlékeny az értelmezésekre, másfelől pedig jelzi, hogy minden rendezői elképzeléshez kulcsot ad a Koppányhoz való viszony. Őrült vagy sámán? Bukásra ítélt lázadó vagy a magyar néplélek örök szimbóluma? És István? Mi a fontosabb alakjában: a kereszténység vagy az államiság? Jámbor hívők szoktak eltűnődni rajta: lehet-e tűzzel-vassal terjeszteni a kereszténységet? Könnyű lenne a válasz: ha másképp nem megy, miért ne? De a Köztársaság téren még azt is gondolták erről, hogy csak tűnődjetek el rajta, mi felakasztottuk Nagy Imrét, és a ti István királyotok? Az meg felnégyeltette a lázadót. Pedig ő keresztény volt, mi meg kommunisták vagyunk, nekünk nincsen Jézus nevű párttagunk! A pakliban tehát ez is benne volt. Nem kell hallgatni róla, az István, a király oly sok mindent kibírt. Még az sem ártott neki, hogy Bródy János 2008-ban, Gyurcsány miniszterelnöksége idején egy vicces pillanatában azt nyilatkozta, „most is értelmezhető úgy a darab, mint »Ferenc fejedelem« és »Viktor vezér« küzdelme”
Hát ilyen gazdag a mi történelmünk.
(A véleménycikk a Magyar Nemzet 2015. augusztus 21-i számában jelent meg.)
