Nincs új a riói nap alatt

Kiváló sportolóink vannak, de az utánpótlás tekintetében nem lehetünk nyugodtak.

Néhány napja elkezdtük számba venni, kiktől függ, hogy egy év múlva, a riói olimpia utolsó napján hány aranyérmünk lesz. Gyakorlatilag ugyanazokon áll vagy bukik egy ország közérzete, vagyis a közhangulat, akiken 2010-ben Londonban is. Elgondolkoztatón kevés az új név az elmúlt évtized eredményei alapján. Vívásban Szilágyi Áronról egyre inkább kiderül, nem csak arról van szó, hogy Londonban kifogott egy jó napot, ő évről évre megcsillogtatja a kardját, és még mindig csak huszonöt éves. Az oly nagy múltú magyar párbajtőr sorsa viszont két negyven körüli sportember kezében van, Imre Gézáéban és Boczkó Gáboréban, akik másfél-két évtizede húzzák előre a sportágat. Győzhet még Szász Emese, ő is a harmadik olimpiájára készül. Néhány napja a kazanyi világbajnokságon láthattuk a magyar úszócsapat kétségkívül átütő sikerét. Hosszú Katinka már az előző olimpiára is világbajnokként utazott, Cseh László és Gyurta Dániel pedig az első olimpiai érmét tizenegy éve Athénban szerezte. Rióban is e három ember csaphat elsőként a célba. A magyar tornasport a legmagasabb szinten már-már egyet jelent Berki Krisztián lólengésgyakorlatával. A magyar atlétikának is pontosan ennyi éremesélyese van olimpiákon és világbajnokságokon: konkrétan egyetlen ember, Pars Krisztián. Harminchárom évesen a szervezete egyre inkább ki van téve a sérülésveszélynek, hiszen a kalapácsvetés hatalmas igénybevételt jelent. A szombaton kezdődő pekingi világbajnokságon mostani állapotában csak az ezüstérmet célozza meg a lengyel Pawel Fajdek mögött, de ha a két rivális a legjobb formájában van, akkor is egy méter lehet a különbség a hét évvel fiatalabb lengyel javára.

Új magyar favoritot a kajak-kenu tud felsorolni, e hétvégén, a milánói világbajnokságon is kiderül, hol a helyük a nemzetközi mezőnyben. Kárász Anna itthon legyőzte Kozák Danutát, ezért kajakozhat helyette egyesben, míg a kenus Vasbányai Henrikről és Mike Róbertről teljesen véletlenül derült ki néhány éve, hogy együtt milyen jól lapátolnak: egy társuk sérülése miatt kényszerből kerültek egy hajóba. Rajtuk kívül ütőképes a női kajaknégyes, miközben kenu egyesben továbbra is az elnyűhetetlen Vajda Attila igyekszik tartani a lépést a világ élmezőnyével, és talán lesz még jövőre is Kovács Katalinunk és Janics Natasánk – az utóbbi három érmet szerzett már a 2004-es athéni játékokon is. A londoni bajnokok közül Dombi Rudolf és Kökény Roland újra összeül a kajakban, eredmény jövőre lehet.

Többi sikersportágunk közül küzdősportokban a cselgáncsozó Tóth Krisztián feltűnéséről lehet beszélni az elmúlt években, öttusában pedig a törékeny Földházi Zsófiáéról. A többi név hosszú évek óta ugyanaz, Ungvári Miklóstól Marosi Ádámig; az öttusából az egészséges belső rivalizálás is teljes mértékben hiányzik nálunk, az a hét ember, aki felnőttként is űzheti még Magyarországon ezt a sportágat, garantáltan részt vehet az Európa-bajnokságon és a világbajnokságon, többségük az olimpián is. Abban pedig jelen pillanatban csak reménykedünk, hogy lesznek kézi- és vízilabdacsapataink a riói olimpián.

A magyar sport kirakatába előszeretettel tesszük oda az utánpótlásban elért eredményeket. Kétségtelenül vannak, csak a vívók megtölthetnének egy külön repülőt a junior világbajnokaikkal. Csakhogy legalább a kilencven százalékuk teljesen eltűnik, amikor a felnőtt mezőnyben kellene maradandót alkotni. Konferenciákon előszeretettel mutatnak számokat arról, hogy mennyi pénzt öntenek a magyar sportba, mennyivel több már az igazolt sportoló Magyarországon, mindezt még el is hihetjük, azt pedig tapasztaljuk, hogy a tao-rendszernek köszönhetően tényleg elérhetőbbé vált a fiatalok számára az egyesületi sportolás, létezik már mindennapos testnevelés, iskolai kézilabdázás, kölyökatlétikai program. De attól még, hogy vannak egészséges folyamatok, a rendszer egésze beteg, a hatékonysága gyenge. Közismerten rengeteg visszaélést hoztak magukkal a sportra fordított milliárdok, egy kicsit tették könnyebbé sok ember életét, miközben megoldották néhány leleményesét. Ezek a milliárdok így sokkal inkább hiányoznak máshonnan ahhoz képest, mint amennyit a sporttársadalom egészének jelentenek. Hipotézisre épített akadémiák gazdagodnak, kis klubok küzdenek a létükért.

A kóros állapotnak csak egyik tünete a tehetségek eltűnése, és az, hogy közérzetünk jövőre, augusztus 21-én ugyanattól a néhány embertől függ, mint három éve Londonban. Ők persze összehozhatnak még egy felejthetetlen olimpiát, a környezet is garantálja, hogy az első pillanatától az utolsóig élvezzük a játékokat, ha nem is lesz Mr. Bean és James Bond, Rio de Janeiro eladja önmagát. Ha a magyar küldöttség nagy bravúrral megint összehoz nyolc aranyat, még jövő szeptemberben is több lesz az örömhormonunk.

Már csak az olimpiák közötti négy évet kell megoldani, hogy a magyar sport és társadalom ne csak a felszínen legyen egészséges, és a benne élőknek ne diagramokon, statisztikákon kelljen megmutatni, valójában milyen jó is nekik.