Nincs új a riói nap alatt

Kiváló sportolóink vannak, de az utánpótlás tekintetében nem lehetünk nyugodtak.

Jövőre augusztus 20. után 21-én is láthatunk ünnepet a tévében, egy záróünnepséget. Ugyanis ezen a napon fejeződik be a riói olimpia. Magyarország neve mellett pedig ott lesz egy szám, az aranyérmek száma, ettől függően leszünk boldogok vagy szomorúak. Egy gyönyörű olimpia gyógyítja az emberek szívét, a miénket különösen. A legutóbbi londoni játékok már az első pillanattól mámoros érzést adott, pedig a megnyitón még alig láttunk magyarokat. De láttuk Kenneth Branaghot, Mike Oldfieldot, Mr. Beant, Sir Simon Rattle-t, David Beckhamet és még az angol királynőt is, amint a Buckingham palotából helikopterrel hozza el James Bond. Olyan varázslatot, amelyben mindenki megtalálhatta a magának való arcot, mert ezek az emberek valahogyan mégiscsak az életünk részei lettek. És akkor még el sem kezdődtek a játékok.

Jött az első vasárnap, és Szilágyi Áron olyan kisugárzással, technikai, szellemi és mentális fölénnyel győzött le orosz, olasz kardvívót és nyert aranyat, hogy alig akartuk elhinni, egy magyar fiatalember képes erre. És jött az első szerda, Gyurta Dániel elbírta az esélyességet, tökéletesen felkészült testileg, lelkileg: élete legfontosabb úszásán az aktuális vetélytársakat figyelembe véve mert az edzőivel változtatni a korábban bevált taktikán, és világcsúccsal győzött. Majd jött a második vasárnap. Már hónapokkal korábban is arról álmodtunk, hogy ez a nap Krisztián napja lesz, mert a lólengés és a kalapácsvetés döntőjét is ekkor tartják. Berki Krisztián és Pars Krisztián sem számított egyedüli favoritnak, de mindkettő valóra váltotta az esélyét és az álmainkat. Azt hittük, nincs már följebb, pedig volt. Mert jött a második szerda és hozott még két aranyat a férfi kajak kettestől és a női négyestől. Aztán a második csütörtök hozott még kettőt, a kajakos Kozák Danutáét és – amire senki sem számított – a lelki pokolból visszatérő, korábban évekre eltűnő Risztov Éváét a Hyde-park tavában, hosszútávúszásban.

Minden az olimpiáról szólt, és mindenhonnan az olimpia szólt. Hajnalban az utcaseprők az előző napi győzelmeket beszélték át előttünk, reggel az egyik panelházból olyan hangerővel tört elő a cselgáncsverseny élő közvetése, hogy az egész környéket lekötötte, délelőtt pedig a közeli kocsma előtt, egy kempingasztalra kitett régi tévén tízpróbázók küzdelmét figyelték a törzsvendégek. Már az sem számított, magyarok vannak-e a képernyőn vagy sem, bármikor születhetett nekünk egy újabb aranyérem. Kiváló sportolóink nyolc arannyal tértek haza.

Néhány napja elkezdtük számba venni, kiktől függ, hogy egy év múlva, a riói olimpia utolsó napján hány aranyérmünk lesz. Gyakorlatilag ugyanazokon áll vagy bukik egy ország közérzete, vagyis a közhangulat, akiken 2010-ben Londonban is. Elgondolkoztatón kevés az új név az elmúlt évtized eredményei alapján. Vívásban Szilágyi Áronról egyre inkább kiderül, nem csak arról van szó, hogy Londonban kifogott egy jó napot, ő évről évre megcsillogtatja a kardját, és még mindig csak huszonöt éves. Az oly nagy múltú magyar párbajtőr sorsa viszont két negyven körüli sportember kezében van, Imre Gézáéban és Boczkó Gáboréban, akik másfél-két évtizede húzzák előre a sportágat. Győzhet még Szász Emese, ő is a harmadik olimpiájára készül. Néhány napja a kazanyi világbajnokságon láthattuk a magyar úszócsapat kétségkívül átütő sikerét. Hosszú Katinka már az előző olimpiára is világbajnokként utazott, Cseh László és Gyurta Dániel pedig az első olimpiai érmét tizenegy éve Athénban szerezte. Rióban is e három ember csaphat elsőként a célba. A magyar tornasport a legmagasabb szinten már-már egyet jelent Berki Krisztián lólengésgyakorlatával. A magyar atlétikának is pontosan ennyi éremesélyese van olimpiákon és világbajnokságokon: konkrétan egyetlen ember, Pars Krisztián. Harminchárom évesen a szervezete egyre inkább ki van téve a sérülésveszélynek, hiszen a kalapácsvetés hatalmas igénybevételt jelent. A szombaton kezdődő pekingi világbajnokságon mostani állapotában csak az ezüstérmet célozza meg a lengyel Pawel Fajdek mögött, de ha a két rivális a legjobb formájában van, akkor is egy méter lehet a különbség a hét évvel fiatalabb lengyel javára.

Új magyar favoritot a kajak-kenu tud felsorolni, e hétvégén, a milánói világbajnokságon is kiderül, hol a helyük a nemzetközi mezőnyben. Kárász Anna itthon legyőzte Kozák Danutát, ezért kajakozhat helyette egyesben, míg a kenus Vasbányai Henrikről és Mike Róbertről teljesen véletlenül derült ki néhány éve, hogy együtt milyen jól lapátolnak: egy társuk sérülése miatt kényszerből kerültek egy hajóba. Rajtuk kívül ütőképes a női kajaknégyes, miközben kenu egyesben továbbra is az elnyűhetetlen Vajda Attila igyekszik tartani a lépést a világ élmezőnyével, és talán lesz még jövőre is Kovács Katalinunk és Janics Natasánk – az utóbbi három érmet szerzett már a 2004-es athéni játékokon is. A londoni bajnokok közül Dombi Rudolf és Kökény Roland újra összeül a kajakban, eredmény jövőre lehet.

Többi sikersportágunk közül küzdősportokban a cselgáncsozó Tóth Krisztián feltűnéséről lehet beszélni az elmúlt években, öttusában pedig a törékeny Földházi Zsófiáéról. A többi név hosszú évek óta ugyanaz, Ungvári Miklóstól Marosi Ádámig; az öttusából az egészséges belső rivalizálás is teljes mértékben hiányzik nálunk, az a hét ember, aki felnőttként is űzheti még Magyarországon ezt a sportágat, garantáltan részt vehet az Európa-bajnokságon és a világbajnokságon, többségük az olimpián is. Abban pedig jelen pillanatban csak reménykedünk, hogy lesznek kézi- és vízilabdacsapataink a riói olimpián.

A magyar sport kirakatába előszeretettel tesszük oda az utánpótlásban elért eredményeket. Kétségtelenül vannak, csak a vívók megtölthetnének egy külön repülőt a junior világbajnokaikkal. Csakhogy legalább a kilencven százalékuk teljesen eltűnik, amikor a felnőtt mezőnyben kellene maradandót alkotni. Konferenciákon előszeretettel mutatnak számokat arról, hogy mennyi pénzt öntenek a magyar sportba, mennyivel több már az igazolt sportoló Magyarországon, mindezt még el is hihetjük, azt pedig tapasztaljuk, hogy a tao-rendszernek köszönhetően tényleg elérhetőbbé vált a fiatalok számára az egyesületi sportolás, létezik már mindennapos testnevelés, iskolai kézilabdázás, kölyökatlétikai program. De attól még, hogy vannak egészséges folyamatok, a rendszer egésze beteg, a hatékonysága gyenge. Közismerten rengeteg visszaélést hoztak magukkal a sportra fordított milliárdok, egy kicsit tették könnyebbé sok ember életét, miközben megoldották néhány leleményesét. Ezek a milliárdok így sokkal inkább hiányoznak máshonnan ahhoz képest, mint amennyit a sporttársadalom egészének jelentenek. Hipotézisre épített akadémiák gazdagodnak, kis klubok küzdenek a létükért.

A kóros állapotnak csak egyik tünete a tehetségek eltűnése, és az, hogy közérzetünk jövőre, augusztus 21-én ugyanattól a néhány embertől függ, mint három éve Londonban. Ők persze összehozhatnak még egy felejthetetlen olimpiát, a környezet is garantálja, hogy az első pillanatától az utolsóig élvezzük a játékokat, ha nem is lesz Mr. Bean és James Bond, Rio de Janeiro eladja önmagát. Ha a magyar küldöttség nagy bravúrral megint összehoz nyolc aranyat, még jövő szeptemberben is több lesz az örömhormonunk.

Már csak az olimpiák közötti négy évet kell megoldani, hogy a magyar sport és társadalom ne csak a felszínen legyen egészséges, és a benne élőknek ne diagramokon, statisztikákon kelljen megmutatni, valójában milyen jó is nekik.