Sablonok és a valóság

A világ nem egy-, hanem sokszínű, ettől pedig – vegyük csak elő a régi liberális tanítást! – nem félni kellene, hanem szembenézni vele.

Sok meglepetés érheti manapság azt, akinek a világ fekete-fehér. Vegyük például azt az esetet, amikor egy német tévéműsorban a jellemzően biodíszletnek meghívott – ezúttal rostocki diákokból álló – közönség tagjainak egyike nem alá-, hanem „bekérdezett” a jelenlévő Angela Merkel kancellárnak bevándorlásügyben. A palesztin kislány saját családja példáját hozta fel arra, milyen rossz úgy élni, hogy menekültkérelmük elbírálásáig bármelyik pillanatban visszaküldhetik őket Libanonba.

Merkel reakciója a várható gyereksimogató politikai gesztusgyakorlathoz képest meglepő volt. Nem használta ki az alkalmat, hogy nagy nyilvánosság előtt demonstrálja szociális érzékenységét, helyette nyíltan megmondta a 14 éves Reem Sahwilnak, hogy rengetegen akarnak Németországba jönni, de mindenkit nem fogadhatnak be, van, akinek haza kell mennie. A lány elsírta magát, de nem vádolta a kancellárt, sőt megköszönte őszinte szavait. A Merkelt érzéketlenséggel vádoló baloldali média azonban nem hagyhatta ki a ziccert, és utánament a kislánynak, hogy – ha már magától nem mondta el – valahogy kimondassák vele, mennyire igazságtalannak érzi a jobboldali kormány gyakorlatát, hogy nem engedi őt és családját azonnal letelepedni. Reem azonban nem hozta a mindenáron beilleszkedni és németté válni akaró bevándorló elvárt karakterét, amelyből kiindulva fel lehetett volna építeni Merkelék bírálatát. Ehelyett elmondta: továbbra is Palesztinát tekinti a hazájának, nem Németországot. Mi több, a Die Welt újságírójának szemet szúrt egy 1948-as – még Izrael nélküli – Palesztinát ábrázoló térkép is a falon. Kérdésére a kislány felvilágosította, hogy ő az egész területet hívja Palesztinának, és reméli, eljön majd az idő, amikor Izrael megszűnik létezni. A riporter döbbenten válaszolta, hogy Németországban nem tűrik az antiszemitizmust, illetve hivatkozott hazája és Izrael „különleges történelmi kapcsolatára”, a kislány viszont öntudatosan annyit mondott, hogy Németországban véleményszabadság van, itt szabad ilyet mondania.

Ez minden bizonnyal sokkolta az újságírót, aki – becsületére legyen mondva – így is lehozta a történetet, de a világot egydimenziósan szemlélők most elveszíthették a lábuk alól a talajt. Hogy lehet, hogy Merkel sem hozta elég meggyőzően a rideg úriasszony karakterét, és a bevándorlócelebnek szánt kislány sem azt mondta, amit mondania kellett volna? A színek megjelenése ijesztő lehet annak, aki a világot fekete-fehérben látja. Gunyoros Index-cikket ért az a fotó, amelyen egy afroamerikai rendőr segíti orvoshoz a konföderációs zászló mellett tüntető, horogkeresztes pólós férfit – holott a rendőr pusztán a kötelességét teljesítette, és politikai nézeteitől függetlenül az embert látta a másikban. Az már meg sem jelent a magyar sajtóban, hogy egyébként feketék százai is tüntettek a konföderációs zászló létjogosultsága mellett – ez sem passzol a „hivatalos közvéleményhez”, miszerint a feketék számára ez a zászló csupán a rabszolgaság jelképe lehet. De a családtagjaik gyilkosának keresztényi szeretetből megbocsátó charlestoni fekete közösség viselkedése is érthetetlen lehet számukra, mert éles kontrasztot képez a Baltimore-ban a rendőri túlkapások ürügyén „jogos felháborodásukban” fosztogató csőcselékével. A Woman Against Feminism (Nők a feminizmus ellen) nevű, harmincezres Facebook-csoportról már ne is beszéljünk.

A világ nem egy-, hanem sokszínű, ettől pedig – vegyük csak elő a régi liberális tanítást! – nem félni kellene, hanem szembenézni vele. A politikai korrektség hívei végre megfogadhatnák a saját intelmeiteket: ideje lenne lecserélni a monokróm monitorokat.