Sokak fantáziáját megmozgathatta a minapi hír, amely szerint a NASA megtalálta a Föld ikertestvérét, vagyis egy olyan exobolygót, amely megfelelő távolságra van a maga „Napjától”, és szilárd felszínnel rendelkezhet. Így a tudósok szerint nem kizárt, hogy az egyelőre Kepler 452B-nek nevezett égitesten az élet is kialakulhatott. Azoknak a laikusoknak, akik a földönkívüli élet iránt érdeklődnek, erről persze nem a mikrobák jutnak először eszükbe, hanem rögtön az a kérdés foglalkoztatja őket, vajon létezik-e arrafelé fejlett civilizáció. Ahhoz azonban, hogy a keplerlakókkal találkozhassunk, előbb az égitesttől bennünket elválasztó 1400 fényévnyi távolságot kellene áthidalnunk.
Valójában nem kell ekkora távolságot megtennünk, ha azt szeretnénk tanulmányozni, mivel jár, amikor az ember egy ismeretlen, technikailag fejlettebb civilizációval találkozik. Ilyen helyzetben vannak az amazóniai esőerdőben élő mashco pirók, a világ egyik utolsó elszigetelt törzsének tagjai. A perui kormány eddig a teljes elzárkózás politikáját gyakorolta a törzzsel szemben – leginkább az ő érdekükben, hiszen a „civilizációval” való találkozás nemcsak a hagyományos életmódjukat forgatná fel fenekestül, hanem a számukra ismeretlen fertőző betegségek konkrét életveszélyt jelentenének rájuk nézve (ahogy az dokumentálhatóan más törzsek esetében is történt). A mashco pirók azonban a hírek szerint most maguk kezdeményezik a kapcsolatfelvételt. Egyes feltételezések alapján ennek az lehet az oka, hogy egyre nehezebben boldogulnak megszokott környezetükben, ami végső soron a fejlett globális civilizációra és annak áldásos tevékenységére vezethető vissza.
Ami itt kicsiben lejátszódik, voltaképpen ugyanaz zajlik ma nagyban is. A periférián élők megindulnak a kedvezőbb helyzetben lévő centrumok felé, amelyek már csak azért sem zárkózhatnak el teljesen tőlük, mert elvándorlásuk kiváltó okait jelentős részben maguk idézték elő. Azonban míg a fenti esetben a találkozás legfeljebb az indián törzs tagjainak jelent kulturális sokkot, addig az utóbbit a „fejlett Nyugat” is egyre inkább sokként éli meg. Ez még nem jelenti civilizációk összecsapását, mint azt Huntington jövendölte, de felveti a kérdést, meddig tartható fenn általunk ismert formájában a jelenlegi világrend. Ahhoz, hogy ez felmerüljön bennünk, egyáltalán nem kell sokat utaznunk; elég megtennünk egyetlen megállót a budapesti metrón a Blahától a Keleti pályaudvarig. Kilométerekben mérve csekély, azonban mégis fényévnyi a távolság. Az előbbihez közel eső bulinegyedben egy nyári estén nyugatról érkezett turisták élik a maguk életét, s küzdenek első világbeli problémáikkal: van-e még szabad asztal valamelyik romkocsmában, és hol lehet feltölteni az okostelefont? Míg egy megállóval arrébb keletről érkezett menekültek várják, hogy továbbindulhassanak, akik egy élhetőbb élet reményében keltek útra, de cipelik magukkal harmadik világbeli problémáikat, és egyelőre még csak a kiszolgáltatottsággal, a teljes bizonytalansággal találkoztak.
Békés egymás mellett élés vagy vihar előtti csend? Nem könnyű megmondani, ahogy azt sem, vajon feloldható-e az a mély ellentmondás, amely a nélkülözők befogadásának erkölcsi parancsa és a relatív jóléthez, a megszokott civilizációs standardokhoz való érthető ragaszkodás között feszül. Talán a Kepler 452B lakói, vagy egy másik távoli, nálunk intelligensebb civilizáció tagjai erre a dilemmára is tudják a választ. Ha azonban valóban annyira intelligensek, egyáltalán nem lenne meglepő, ha a teljes elzárkózás politikáját gyakorolnák – a saját jól felfogott érdekükben.
(A véleménycikk a Magyar Nemzet 2015. augusztus 6-i számában jelent meg.)
