Akinek víziói vannak, menjen orvoshoz – ez a Helmut Schmidt-idézet Angela Merkel német kancellártól is gyakran elhangzik, nagyon helyesen. Bár fontos, hogy egy politika mögött legyen határozott értékvállalás, a nagy ívű elképzelések általában épp ellentétes hatást szoktak kiváltani. Amivel végleg meg akarják javítani egy-egy közösség életét, általában azzal teszik tönkre leginkább.
Nem hallgatott Helmut Schmidtre a Gravity Payments nevű hitelkártya-elemző cég vezérigazgatója, Dan Price sem, aki bejelentette: a cég összes dolgozója minimum 70 ezer dollárt (közel húszmillió forint) fog kapni egy évben, hogy így csökkenjenek a bérkülönbségek a vállalaton belül. Nem mindennapi elképzelés, igaz? Az utópisztikus vállalat sajnos mégsem működött, három hónappal az ötlet bejelentése után Price-nak szembe kellett néznie kudarcával. Két fontos munkatársa is bejelentette távozását, miután azt látták, hogy a kevésbé képzettek fizetése jóval inkább emelkedik, mint az övék. Egyikük szerint rendkívüli mértékben rontotta a jobban teljesítők munkakedvét, hogy azok is annyit keresnek, mint ők, akik csak bejárogatnak, és alig tesznek valamit napközben.
Sokan nyilván azt mondják erre, hogy csak az emberi irigység miatt bukott el megint egy egyenlősítő kezdeményezés, meg hogy biztosan egyéb problémák is voltak, és lehet ezt jobban is csinálni. Magyarázat mindig van. Biztos lenne a Párbeszéd Magyarországért pártnak is, ha valami csoda folytán kormányra kerülne, és lehetősége lenne bevezetni a feltétel nélküli alapjövedelmet, majd fél év után azt látná, hogy ez így nem működik. Az előző esethez hasonlóan valószínűleg ez is végzetes lenne a munkamorálra nézve, az olyan gyakorlati apróságokról nem is beszélve, mint hogy automatikusan magával hozná az árak és a bérek emelkedését is. Pénz, rengeteg pénz kellene hozzá, hogy aztán végül bebizonyosodjon: az alanyi jogon járó fizetés elképesztő szociális feszültségeket teremtene, nem pedig tejjel-mézzel folyó Kánaánt. Hiszen ha lehet is kritizálni a közmunkaprogramot, annyi azért a javára írható, hogy a munkára épít, nem pedig a segélyezésre, és hogy szem előtt tartja azt az alapigazságot: a társadalmi problémák nagy része a munka világából való kikerülésnek „köszönhető”.
Sajnos víziói a mostani kormánynak is vannak. Az egyik ilyen például, hogy a családokat majd az fogja összetartani, ha vasárnap bezárnak a 200 négyzetméternél nagyobb boltok, a kisebbekben családtagok dolgoznak, a pékségekben pedig időnként nem adhatják el azt, ami amúgy megtalálható az üzletben. De elhangzott érvként az is, hogy a munkavállalókat védenék ezzel – a gond csak az, hogy ezt nem nagyon követelte senki, ellenben sok alkalmazottnak problémákat okozott, a vásárlókról nem is beszélve. Hiába, csak keresztülnyomták a döntést, s azóta is gyakran hallani a zárva tartást pártolóktól, hogy micsoda bagatell dolog ez, senki nem fog beleszakadni.
De a fentiek mellett említhetnénk számtalan izmust és ideológiát, amelyek mindig bevetettek valami nagyszerű ötletet, amit jobbára senki sem kért, hogy aztán egy idő után a döntéshozók is felismerjék: ez így nem működik. (Bár többnyire nem ismerik fel, csak egyszerűen nem lehet tovább fenntartani a dolgot.) A közös pont a társadalmon, a közösségeken való kísérletezgetés vágya: kipróbálnak valamit, aztán ha nem jön be, hát nem jön be. A konzervatívok ennek épp az ellenkezőjében hisznek: a szerves fejlődésben, az apró lépésekben, nem a forradalmi világjobbításban. De sajnos sokan ma sem fogadják el, hogy a világ nem laboratórium, az emberek pedig nem kísérleti nyulak.
