Eörsi Mátyás, Lovas Zoltán újságíró és a Kuruc.infó egy platformra került. Ezúttal épp a Cink.hu kapcsán: láthatólag egyiküket sem viselte meg túlzottan, hogy két és fél év után megszűnik az internetes oldal, sőt, inkább örömüket fejezték ki ezzel kapcsolatban.
Eörsi még visszafogottabb volt, ő csak egy értelmetlen kérdést tett fel („Ha van egy újságíró, aki a politikai pártokat rendre kiosztja, hogy milyen hülyék, majd megszűnik az általa alapított lap, akkor ki is a hülye?”), vélhetőleg a függetlenség és a sajtószabadság nagyobb dicsőségére. Lovas Zoltán már keményebbnek bizonyult, ő a nap örömhíreként üdvözölte a megszűnést, közölve, hogy a Cink csak pimaszkodott, nem volt eredeti gondolata (a Demokratikus Kerekasztal, gondolom, tőle az volt), „közvetve a szabad sajtó sírásója volt”. A Kuruc pedig csak simán örömködött egyet, hogy „egy zsidó szennybloggal kevesebb”.
Az ember nem lepődik meg: bár a fenti szereplők közül többen is szeretnek a sajtószabadság, a médiapluralizmus védelmezőjének szerepében tetszelegni, valójában időnként felsejlik, hogy azért jobban szeretnék, ha kicsit kevesebbszer olvasnának az övékétől eltérő véleményt, főként a „saját oldalukon”. Márpedig a Cinket oda sorolhatták, épp ez szúrhatta a szemüket: a Gawker-birodalom alá tartozó blog ugyanis ennek ellenére előszeretettel élcelődött baloldali pártokon, közszereplőkön is, ami nem túlságosan illett a szekértábor-logikába. Amikor épp utolsó esélyt és „nagy összefogást” kellene hirdetni, akkor kifejezetten kínos, ha ezen a liberálisok közül akárcsak néhányan gúnyolódni kezdenek. Ezért szokta egyébként kritizálni ugyanez a kör a 444-et is.
Persze, nem arról van szó, hogy ne lehetett volna kritizálni a Szily László és Gazda Albert vezette, most megszűnő oldalt: megtettem például magam is a Gawker-féle cikkeltávolítás ügyének kezelésekor. A lap olvasottsági okokból történő megszüntetése viszont más dolog, olyasmi, aminek már a sajtó sokszínűségének fontossága miatt lehet kevésbé örülni. Meg persze azért is, mert emberek maradnak munka nélkül: ilyenkor azért nem túl emberséges dolog látványosan ünnepelni, még akkor sem, ha a Cinknek nem volt olyan sok munkatársa.
A médiapluralizmus viszont önmagában is érték: fontos, hogy minél szerteágazóbb véleményekkel, megközelítésekkel, témaválasztással találkozzon egy olvasó, hogy aztán szabadon, az érveket mérlegelve tudjon dönteni, véleményt alkotni. Hogy minél teljesebb képet kaphasson a világ történéseiről. Épp ezért egyaránt rossz hír, ha egy baloldali vagy liberális lap szűnik meg, vagy ha egy jobboldali. A Nagyítás, a Mindennapi.hu, a Hírszerző és a Zóna.hu megszűnése egyformán veszteség volt, még ha az ellenoldali olvasók kárörvendve fogadták is a dolgot. Pedig valójában ők sem jártak jól: az ember önmeghatározását, világlátását ugyanis az ellenvélemények hasonlóképp formálják, mint a pozitív visszacsatolások. A viták, az érvek ütközése előrevisz, az olvasót pedig mindez segítheti, hogy felismerje, mi az, amit nem szeretne, ahogy abban is, hogy jobban tudjon érvelni saját álláspontja mellett, illetve a másiké ellen.
Ennek azonban nem kellene egyúttal azt is jelentenie, hogy az ember feltétlenül az ellenvéleményt akarja megszüntetni, a másik létét kérdőjelezi meg. Mi értelme egy véleménynek, egy akaratnak, ha az önmagában áll, ha nincs meg a kontextus, amiben megfogalmazódhat? Az ellenvélemény létezése pozitívan értékelendő, hisz minket is legitimál. Szokás mondani, nem jó, ha a sajtó önmagával foglalkozik, itt viszont nem csupán erről van szó: ahogy egy publicista fogalmaz a másikról, amilyen kérlelhetetlen indulattal kívánja, hogy a másik hallgasson, az fog időnként sajnos mintaként szolgálni mások számára is.
És sokan tényleg csak az indulatok korbácsolásában érdekeltek, a feszültségeket a végtelenségig élezve, semmiféle gesztust nem téve a „másik oldal” irányába. Ilyenkor nem meglepő, ha egyes olvasók is úgy gondolják, hogy bizonyos szerzők eleve rosszat akarnak, sőt: hogy a saját, más politikai állásponton lévő ismerőseik is eleve tévednek, ezért jobb őket elkerülni. Mindig szomorú látni azt, ami állami ünnepségekre szervezett tüntetéseken zajlik, vagy szembesülni vele, mit hoz ki a menekültügy sokakból: saját ismerőseiktől határolódnak el, szakítják meg velük az internetes kapcsolatot is, nevezik nemzetvesztőnek vagy embertelennek társaikat. A hisztériában pedig időnként sajnos a médiának is van felelőssége.
„Aggódom a Klubrádióért. Egy olyan médiumért, amellyel létének fenntartásán kívül szinte semmiben sem értek egyet” – írta még 2012-ben a Heti Válaszban Borókai Gábor, és ezt a gesztusát abszolút méltányolni lehetett. Nem ért egyet a Klubrádióban elhangzottakkal, de hajlandó kiállni a létezéséért – mert tudja, hogy a vélemények sokszínűsége érték, és ha olyan kérlelhetetlenséggel tekintünk egymásra, hogy már a másik elhallgatását kívánjuk, az csak rosszabb kedvet és ellenségesebb légkört fog hozni, nem pedig boldogabb életet.
Ugyanezt lehetett érezni, amikor a Galamus megszűnéséről lehetett újra és újra értesülni: bár a DK-s és a holdudvarhoz tartozó szerzők véleményét nagyon ritkán tudtam osztani, mégis jó volt, hogy egy másik véleménnyel is lehetett szembesülni. Hogy még több szempontot lehetett találni a dolgok értelmezésére.
Ha pedig kellőképp nyitottak vagyunk, nekünk tetsző írásokat mindenhol találhatunk, a Magyar Hírlap kultúrrovatában éppúgy, mint a Népszabadság hétvégi mellékletében. Ahogy ismeretségi körünket sem politikai nézeteink szerint kell megválogatni, és valójában épp hogy büszkébbek lehetünk rá, ha jobb- és baloldaliak egyaránt vannak baráti körünkben, akikkel aztán számos dologban egyet is érthetünk akár.
De az egyetértés mellett a másik ellenérveit is meg tudjuk hallgatni, így pedig nyitottabbak maradhatunk a világra, többet ismerhetünk meg belőle. Nem csak politika kapcsán (bár Gazda Albertet így is sok jobboldali szívesen olvasta, és Szily érveire is nyitottabb volt): Inkei Bence például zenéről szokott érdekeseket írni. És itt nem érdemes a piaccal jönni: a magyarországi sajtó gyakorlatilag eddig sem tudott tisztán piaci körülmények között létezni, s a bevételek is eltérő mértékben érkeznek, hiszen a netes tartalmakat ingyen lehet fogyasztani. A színvonal meg nem szükségképpen arányos az olvasottsági mutatószámokkal.
Ma már médiatúlsúlyra sem kell hivatkozni, miként a 90-es években még tényleg kevesebb jobboldali lap tudott életben maradni, ami láthatólag kevéssé hatotta meg a baloldaliakat és liberálisokat: mintha nekik nem lett volna éppúgy érdekük, hogy másfajta véleményekkel, nézőpontokkal is szembesüljenek. De azóta is tapasztalni időnként sajnos, hogy az ellenvéleményt most is megbélyegzik, úgy tesznek, mintha eleve nem lenne szabad valamit egy másik nézőpontból szemlélni.
Fel kell oldani a bezárkózást, elfelejteni a frusztrációkat, és kivonulni a lövészárkokból. Tiszteletben kellene tartani a másik véleményét, nem annak örülve, ha sikerül végleg lenyomni az ellent. A médiatörvény vitájában gyakran elhangzott, hogy a sajtószabadságot jól jelzi az a médiapluralizmus, ami hazánkra jellemző: vannak balos-konzervatív, de jobboldali-liberális lapok is, ezek összessége pedig gazdagítja az országot. Ha egy lap megszűnik, legyen bármilyen oldali, azzal csak szegényebbek leszünk. A Cink kihullásával is.
