Legalább háromszor elolvastam már a horgosi Vranka Zoltán történetét. A kisfiúét, akivel kollégáim akkor találkoztak a friss szerb határkerítés közelében a röszkei csata utáni napokban, amikor az újkori limest hiába ostromló migránsáradat inkább egy könnyebb úton hömpölygött tovább.
De az eltérített folyó addigra már lerakta hordalékát: a határsértők útját eldobált holmik szegélyezték. Szemét éppúgy hevert a határ menti gazban, mint érintetlen szendvicsek és egyéb földi javak, amelyeket saját jóságuktól elhomályosuló tekintettel csomagoltak ismeretlen barátaiknak és reménybeli új szomszédjaiknak skandináv, osztrák, német és magyar polgárok. Az adományok, amelyekre a háború és éhezés elől menekülő migránsok nem tartottak igényt, miközben gyermekeik és asszonyaik mögé bújva vívták médiaharcukat a Nyugat közvéleményéért, jól jött olyanoknak, akik valóban rászorulnak a segítségre.
Zolika a nagymamájával él a határ szerb oldalán fekvő faluban, a kis család számára pedig a különbséget a nyomor és a tényleges éhezés között nem más jelentette, mint azok a használható holmik, amelyeket a nyolcéves kisfiú iskola után guberált a migránsok által hátrahagyott, számukra értéktelen cókmókok közül: takarók, étel vagy éppen szerb pénzérmék.
Ha egyetlen képen kellene megmutatni a helyzet abszurditását – főszerepben az önmagából kifordult, gyarmatosítási lelkifurdalásában önveszélyessé vált Európával –, akkor nem a pályaudvari fotók között kellene keresgélnünk, ahol a grandiózus tereket szemétlerakónak használó migránsok élik mindennapjaikat. Nem a menekülttáborokban székekkel és asztalokkal egymásnak eső hordák agresszivitását megörökítő képek közül kellene válogatnunk, és nem is a síró gyerekeiket kamerák elé tuszkoló férfiak tekintetét elkapnunk, akiknek volt ezer eurójuk Szegedtől Budapestig taxira, de nem volt ötven centjük egy üveg ásványvízre.
A migránsok levetett holmijával megtömött nejlonzacskóját markolva, félmosollyal kamerába néző Zolika szemében – amelyben egyszerre láthatjuk egy gyermek huncutságát és az állandó szűkölködés koravénségét – nincsen vádaskodás. Se követelőzés. Se harag. Nem hibáztat senkit. Fel sem fogja még, hogy délvidéki magyarként immár nemcsak hazájában, hanem a kontinensen is másodrendű állampolgár lett. Ha kreol bőrű, fekete hajú szíriai kissrác lenne, akivel aggályos múltú édesapja illegálisan tört át a határon, talán ő is kézen fogva kísérhetné pályára Cristiano Ronaldót hetvenezer ember üdvrivalgása közepette. Szőke hajú, vajdasági magyar kisfiúként azonban senki nem tudja politikai mondanivalójához felhasználni, így ő sokáig legfeljebb arról álmodhatott, hogy Európa új lakói közül talán volt olyan, aki éppen egy focilabdát hagyott hátra a határon, így neki lesz mivel játszania a hátsó kertben a lomizás után.
A horgosi kisfiú fényképe és négy sorban elmondott története mindennél jobban elénk tárja a felelőtlenség, a kettős mérce és a vak öngyűlölet csapdájában vergődő Európa önpusztítását. Ugyanakkor megcsillan egy halvány reménysugár is: eddig kétszer annyian olvasták a magyar kisfiú történetét, mint ahányan a Ronaldót kísérgető Zaid Abdulnak tapsoltak, és számos megkeresés, felajánlás érkezett olyanoktól, akik nem a magamutogató alamizsnaosztást, hanem a valódi segítségnyújtást választották.
Zolika nem dicsőült meg világsztárokkal. Nagymamájából sem csinált senki fociedzőt, de ez egyáltalán nem baj. A kisfiú a nemzetközi méretű majomszeretet helyett most egy kis anyagi segítséggel valódi lehetőséget kap a jobb életre.
Elvégre az – állítólag – mindenkinek jár.
