A többségi kultúrának is vannak jogai

A magyar ’56-osok nem akartak hortobágyi bő gatyában grasszálni a torontói főutcán.

A minél „sokszínűbb” (értsd: lehetőleg minél széttagoltabb) etnikai összetételű európai országok lelkes propagálói – a rádió törzsközönsége – csaknem egy órán át hallgathatták, miért bukott meg Európában Trudeau egykori kanadai miniszterelnöknek az ottani angol–francia kevert populációra kitalált „multikultúra” jelszava; miért nem támogatandó, ha a bevándorlók az asszimilálódás, a befogadó társadalom normáihoz való igazodás helyett az elkülönülést választják; ha az európaiak toleranciáját kihasználva egyre szélsőségesebb, az adott körülmények közt megvalósíthatatlan jogokat próbálnak maguknak kierőszakolni.

Logikus természetességgel levezette, hogy nem a bevándoroltak kulturális szokásainak a befogadók általi elfogadását kell erőltetni: „A többségi kultúrának is vannak jogai: a németek joggal várják el, hogy az ő országukban lévő normákat az oda befogadottak ne kérdőjelezzék meg!”

Hűha! Eddig is a Klubrádiót kellett volna hallgatnom?

A professzor minden szavával egyetértettem, midőn ecsetelte, hogy az emberekben hallatlanul rossz érzést válthat ki, amikor látják, hogy a kertjükön, fóliasátraikon, tanyáikon, országukon, határaikon csak úgy, toronyiránt át lehet gázolni; s hogy lehet kiabálva, erőszakosan követelni, hogy egy ország, bár nem akar ennyi idegent beengedni, igenis nyissa meg a határát („open the border!”) – ahogy az déli határunkon történt.

A műsorvezető hüledezett. Én meg vártam, hogy arról is beszél, amikor a bevándorlókat sunyi módon szuggerálva-általánosítva „menekülteknek” nevezik az álmodozó, széplelkű liberálisok, és ebből mint tényből kiindulva mindjárt menekültjogokat és genfi konvenciót kérnek számon.

Érdekes módon ezt a „maszlagot” németországi prominenseink is „megeszik”, és sorra jelentkeznek, hogy ők is a „menekültek emberi jogaiért” akarnak harcolni. Egyik legismertebb színészünk, Till Schweiger még azt is vállalta, hogy saját pénzén menekültszállót építtet.

De sajnos erről nem esett szó.

Sebaj, egy másik témával viszont kárpótolt a szociálpszichológus. Ügyesen helyre tette a felelőtlen rövidlátókat, akik azzal példálóznak, hogy bezzeg a magyarokat is befogadták ’56-ban, s mi lett volna, ha velük is ilyen ellenségesen bánnak? Kijelentette, hogy „az akkori magyarok nem hangoskodtak, nem követelőztek”, és nem dobálóztak kővel, hogy ők ide vagy oda akarnak menni, nem erőszakoskodtak, hogy melyik ország fogadja be őket. Csendben megvárták Traiskirchenben a hatóságok és az ENSZ-menekültügy intézkedését, majd elutaztak oda, ahol befogadták őket.

Nem akartak hortobágyi bő gatyában grasszálni a torontói főutcán. Nem akarták mindenáron rátukmálni az ausztrálokra az üveges táncot, és nem üldögéltek csapatostul a kerítésen, molesztálva az arra járó nőket. A magyarok csendben asszimilálódtak. És ezért lehetett őket könnyen befogadni. Anno mi is szívesen befogadtunk népeket, kunokat meg szlávokat – azzal a feltétellel, hogy magyarul fognak beszélni, beilleszkednek és magyarokká válnak.

Kedves követelőző muzulmánjaink többségének eszük ágában sincs „európaivá” változni, a harmadik generációs „német–törökök” még mindig becsületgyilkosságokat követnek el, az arab nők úgy néznek ki, mint a bűdi boszorkány, amikor az utcán fekete lebernyegekben járva villogó szempárral ijesztgetik a gyerekeket, és a tolerancia jegyében elvárják, hogy a jólelkű európaiak mindezt akceptálják. (Cserébe vajon ők is elnézik nekünk, ha asszonyaink, lányaink forrónadrágban, melltartó nélküli pólóban kívánják megcsodálni a szentélyeiket?)

Azokat a bevándorlókat lehet befogadni, akik hozzánk érkezve a mi kultúránkat, szokásainkat átvéve új életet, egy jobb életet akarnak nálunk kezdeni. Mert a mi kultúránk jobban tetszik nekik, mint az, ahonnan eljöttek. És nem igaz, hogy minden kultúra egyenértékű – tette hozzá a tudós, megemlítve, hogy ezt – ha engedelmeskedne a politikai korrektség diktátumának – nem is lenne szabad kimondania. A műsor utolsó perceiben a szociálpszichológus olyat talált mondani, ami az országukat mindenkinek (még a papírok nélküli, kétes identitású idegeneknek is) mosolyogva kínálgató félkegyelmű liberálisoknál bizonyosan kiverte a biztosítékot: Angela Merkel viselkedését erkölcstelennek nevezte, amivel kárt okozott.

A Klubrádió ars poeticájához hűséges riporternő, aki már hónapok óta a menekültező önkéntesek buksiját simogatja, ettől valósággal roszszul lett, és letargikus hangon a törzshallgatóság rendületlen támogatásában reménykedve így köszönt el: – Nagyon érdekes volt, de kíváncsi vagyok, mi a hallgatóink véleménye azzal kapcsolatban, amiket elmondott.

És a másnapi műsorába meghívott egy másik – reményei szerint kezelhetőbb – szociálpszichológust.

A szerző Berlinben élő újságíró