Az Európai Uniót sújtó migrációs válság egyik politikai következménye az általános aggodalom a bevándorlásellenes radikális vagy szélsőjobboldali pártok előretörése miatt. Az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) ez évi választási sikerei, azaz a rájuk voksolók számának feltűnő növekedése miatt sokan meg is kongatták a vészharangot annak ellenére, hogy radikálisnak vagy szélsőségesnek tartott jobboldali pártok radikális vagy szélsőséges jellege erősen kérdéses.
A „radikális” jelzővel az az alapvető probléma, hogy politikai identitást is kifejezhet. A márciusi ifjak tulajdonképpen radikálisok voltak 1848-ban, és nem véletlen, hogy Radical Lap néven sajtótermék is megjelent, Radical Párt elnevezéssel meg pártot is alapítottak. 1914 és 1919 között működött a Jászi Oszkár fémjelezte Polgári Radikális Párt, majd annak szellemi és politikai örököseként 1945 és 1949 között a Magyar Radikális Párt. A kettő között pedig a másik oldalon Bajcsy-Zsilinszky Endre hirdette a harmincas években a nemzeti radikalizmust. A rendszerváltás idején még nagyon liberális Fidesz azzal különböztette meg magát az SZDSZ-től, hogy ők radikális liberálisok, hogy aztán napjainkban eljussanak – szerintem – a maguk sajátos nemzeti radikalizmusához.
Jellemző, hogy az osztrák FPÖ-t manapság is szinte automatikusan nevezik szélsőjobboldalinak, amiben a szemernyi igazság legfeljebb csak annyi, hogy a Fidesz testvérpártjától, a „mérsékelt” jobboldali Néppárttól (ÖVP) jobbra állnak. Ámde emlékezzünk csak, mi is történt 2000-ben, amikor brutális támadások érték a Néppártot a „szélsőjobboldali” FPÖ-vel kötött koalíciója miatt, és az osztrák jobboldali koalíciós kormányt politikai és diplomáciai bojkottal sújtották az EU kormányai. Az igen komoly támogatottsággal rendelkező FPÖ bejelentette, hogy népszavazást kezdeményez az EU-ból való kilépésről (!), ha a legitim osztrák kormányt továbbra is meg akarják kívülről buktatni. Mire az EU Bécsbe menesztett egy háromfős delegációt – menteni a menthetőt –, amely jelentésében megállapította, hogy az FPÖ nem szélsőjobboldali, hanem csak egy radikális elemekkel rendelkező populista jobboldali párt A történtek politikai tanulsága az, hogy az EU-ban az EU értékei szerint legitim dolog radikálisnak vagy populistának lenni. Ennek ellenére a „radikális” és a „populista” jelzőt továbbra is a „szélsőjobboldali” szinonimájaként szokás használni a politikai és ideológiai ellenfelek diszkreditálására, és tehetik ezt azért, mert a baloldal és a liberálisok hosszú ideje sikerrel tematizálják a radikalizmust és a populizmust úgy, mintha populisták és radikálisok csak és kizárólag jobboldaliak lehetnének.
A valóságban viszont nagyon is van liberális és baloldali (balliberális) populizmus és radikalizmus, aminek taglalása külön cikket érdemelne, de a szabadságpárt aktuális előretörése kapcsán itt és most azt kell kiemelnem, hogy a szélsőjobboldalinak vagy radikális jobboldalinak elkönyvelt Osztrák Szabadságpárt vagy a Dán Néppárt éppen azért sikeres, mert az olyan súlyos közpolitikai kérdésben, mint a bevándorlás, a baloldal és a liberálisok régóta radikális politikát folytatnak! A radikálisan baloldali és liberális bevándorlás- és menekültpolitika lényege a korlátoknak a társadalmi következmények racionális mérlegelésétől függetlenített lebontása, úgynevezett „bevándorlótársadalmak” létrehozása, és az ezt kritizálók stigmatizálása: aki nem ért egyet a baloldal és a liberálisok radikális bevándorlás- és menekültpolitikájával, az kirekesztő, idegenellenes, xenofób, nacionalista, raszszista, fasiszta, náci, no és persze nem európai.
A valóságban azonban a balliberális radikalizmus az irracionalizmusával hajtja a vizet a „szélsőjobboldali” vagy „radikális jobboldali” pártok malmára. Azzal, hogy józan ésszel már szinte felfoghatatlan politikát eredményez, ami a migrációs válságot illetően az elmúlt fél évben látványosan társult a Faymann osztrák szociáldemokrata kancellár által képviselt tehetetlenséggel és bénultsággal. Két paradoxon ne tévesszen meg senkit. Noha Angela Merkel kereszténydemokrata (mérsékelt jobboldali), menekült- és bevándorláspolitikájában tökéletesen érvényesül a balliberális radikalizmus ideológiai dogmatizmusa és irracionalizmusa. Másrészt viszont a cseh és szlovák baloldal (Milos Zeman, Robert Fico) nemcsak arra képes, hogy szembeforduljon a balliberális radikalizmussal, hanem arra is, hogy nyíltan támogassa a jobboldali Orbán Viktor migrációs politikáját – gyakorlati és racionális megfontolásból. És a balliberális radikalizmus nem is tud mit kezdeni a V4-ek összefogásával: csak azt a lekezelő mantrát képesek ismételgetni, hogy ezek az országok szembemennek az európai értékekkel, mert elmaradottak.
Ha alaposabban megnézzük, az Osztrák Szabadságpárt és a Dán Néppárt politikájában és azon belül a bevándorláspolitikájában nincs szélsőségesnek nevezhető elem. Csak úgy lenne értelme szélsőségesnek nevezni őket, ha a baloldal és a liberálisok radikális politikáját tekintjük abszolút normálisnak. Angela Merkel éppen ilyen pozícióba lavírozta magát, de a pártján belüli lázadás a jele annak, hogy a német kereszténydemokraták körében erős az igény, hogy pártjukat ne szolgáltassák ki a balliberális ideológiai dogmáknak. Az összképet persze nagyban zavarja, hogy az európai kereszténydemokraták hangadói között vannak olyanok is, mint például Viviane Reding, akiről ha nem tudnák, hogy a luxemburgi Keresztényszociális Néppárt képviselője, azt hihetnők, hogy a liberális Guy Verhofstadt elvtársa. Redingnek például sikerült lesüllyednie a balliberális megmondóemberek szintjére azzal, hogy egy Facebook-bejegyzésében azzal a radikálisan semmitmondó kijelentéssel állt elő egy hónappal ezelőtt, hogy „Nem a menekültek jelentenek veszélyt Európára, Orbán úr, hanem az ön populista kijelentései és embertelen döntései”.
Külön pikantériája van annak, ha az Osztrák Szabadságpártot és a Dán Néppártot a magyar jobboldalon tartják szélsőségesnek vagy radikálisnak. Akár közpolitikai témákat és döntéseket, akár retorikát és stílust vizsgálunk, vagy éppen az EU megítélését, a Fidesz és Orbán Viktor összességében radikálisabb, mint az osztrák és a dán párt. Ennek a kimondásával nem adjuk meg magunkat a balliberális dogmatika nagymesterének, Bauer Tamásnak (SZDSZ, DK), aki évekkel ezelőtt már leszögezte a hittételt, hogy „nem a Jobbik szélsőjobboldali, hanem a Fidesz; a Jobbik neonáci”, hanem átadjuk magunkat a tényeknek. A tényeknek, amelyek közt ott találjuk azt is, hogy Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke fogadta Soren Espersent, a Dán Néppárt képviselőjét, és a felek, rajtuk keresztül pedig a két párt mélyen egyetértett a migrációs válság értékelésében és kezelésében
A radikális és szélsőjobboldalról folytatott elvi viták része, hogy az ilyen „szalonképtelen” pártokat távol kell tartani a hatalomtól. A legfőbb gond az, hogy ezek a pártok törvényes szereplői alkotmányos és jogállami demokráciák politikai rendszereinek, demokratikus felhatalmazással kerülnek be a parlamentekbe, és nincs olyan alkotmányos és törvényi passzus, amely eltiltaná őket a kormányzástól. Hatalomra kerülésük és hatalomban maradásuk ezért politikai harc és erőviszonyok függvénye. A Dán Néppárt azért tud rendre kívülről támogatni kormányokat, mert komoly társadalmi támogatottságra tesz szert, és a kormányzó jobboldali liberális párt közös nevezőre tud jutni vele abból a célból, hogy az egyebek mellett radikálisan bevándorláspárti szociáldemokratákat kiszorítsák a hatalomból.
Ausztriában szinte tragikomikus helyzetet képes teremteni a szélsőjobboldal (FPÖ) esetleges hatalomra kerülése miatti balliberális hisztéria. Ha netán belelovallnánk magunkat ebbe, ép ésszel nem tudnánk felfogni, hogy a szociáldemokraták idén júniusban hogy léphettek koalícióra Burgenlandban a szélsőjobboldallal! Márpedig a két párt együtt kormányoz, ami a hisztéria alapján olyan, mintha az MSZP és a Jobbik kötne szövetséget megyei önkormányzatokban. 2000-ben is azért voltak abszurdak az ÖVP és az FPÖ közös kormányzása elleni tömegtüntetések és bojkottok, mert a tartományi kormányzatokban mindaddig békében s nyugalomban tudtak együttműködni a szociáldemokraták az országos politikában már leszélsőjobboldalizott vagy lenácizott szabadságpárttal. Ami ékes bizonyítéka a balliberális elvi radikalizmus radikális álszenteskedésének
A szerző politológus
