Kisgyerekeket vonhatnak felelősségre szexista szóhasználatért az iskolában – járta be a hír a brit sajtót. Egy friss ajánlás szerint a nagy-britanniai iskoláknak úgy kell küzdeniük a kirekesztés ellen, hogy szigorúan tiltaniuk kell a nemi sztereotípiák szavakba öntését. A tanár például többé nem kérhet meg „két erős fiút”, hogy vigyen ki a teremből egy asztalt, a gyerekek pedig egymásnak sem mondhatják, ha valamelyikük elszontyolodik, hogy „man up!” (kb. „embereld meg magad”), vagy hogy „a fiúk nem sírnak”. A szabályok betartatására több iskolában önkéntes nyelvi milíciákat toboroztak lányokból, akiknek az lett a dolguk, hogy a tanároknak jelentsék, ha valaki a tiltott kifejezéseket használja.
Ez a cenzúra – amelyhez ráadásul hátborzongató módon gyerekekből szerveztek besúgóhadat – a történelem legsötétebb diktatúráit idézi. Az indok természetesen egy jobb, igazságosabb társadalom víziója. Az ötletgazda a brit Fizika Intézet, amely elvileg a fizika oktatása és kutatása érdekében jött létre, és sajátos logikával futott bele a genderideológia zsákutcájába. Szerintük a férfiak és nők között fennálló jövedelmi különbségek oka ugyanis az, hogy a lányokat elijeszti az iskolai nyelvhasználat a jobban fizetett, fiús szakmákhoz kapcsolódó reáltárgyaktól. Ennek elkerülése érdekében aztán nem csak a játszótéri csúfolódás ellen kell fellépni. Az intézet Virág elvtárs módjára a „torkánál ragadja meg a kérdést”: a régi szólásokba, kifejezésekbe kódolt nemi sztereotípiákat is kiirtja a nyelvből. A terv szerint a végső csapást az ún. „genderbajnokok” adják majd; ők vezető tanárok, akik a fiúkat lányos, a lányokat pedig fiús tantárgyak felé terelgetik.
Pedig ahelyett, hogy gazdasági okokból erőnek erejével próbálnak fiúkból lányokat, lányokból meg fiúkat nevelni, talán lenne egyszerűbb és kevésbé természetellenes megoldás is. Például megemelni a béreket azokban a kulcságazatokban, ahol a nők vannak túlsúlyban, és ahol amúgy is indokolt lenne, hiszen az egészségügyi dolgozók és a tanárok alulfizetettsége a szigetországban is általános. Így senkinek sem kellene meghasonlania önmagával társadalommérnökök tervszámai kedvéért, és a lurkókra sem várna iskolafogság, ha nem jól alkalmazzák az újbeszél szavait.
Egy másik fő problémát viszont nem is érint a kutatás: egy nő akkor is kevesebbet keres, mint egy férfi, ha azonos munkakörben azonos pozíciót tölt be. A briteknél és nálunk is. Ennek egyik fő oka, hogy mindkét ország előírja a munkáltatóknak, hogy komoly juttatásokkal támogassák női alkalmazottaikat, ha azok gyermeket vállalnak. A gyes mellett a kismamák erős védelmet is élveznek, munkahelyi pozíciójuk szent és sérthetetlen, így a helyükre egy-két évre nem könnyű jó munkaerőt találni. Ha meg visszajönnek dolgozni, és a gyerek megbetegszik, akkor ők is otthon maradhatnak vele, újfent a cég pénzén. Nincs mit csodálkozni hát, ha egy munkaadó inkább egy halálig terhelhető férfit vesz fel, vagy kevesebb pénzért alkalmazza a nőt, mert számol a pluszveszteségekkel. A vállalat profitból él, a gyermekáldás pedig – ami neki csak kiadás és probléma – a társadalom javát szolgálja, nem az övét. Épp ezért az állam dolga lenne átvállalni annyit a pluszterhekből, hogy a cégnek ne kerüljön többe egy női, mint egy férfi munkavállaló. Akkor tényleg csak az egyéni kiválóság döntene mind a felvételben, mind a bérezésben. És meggyőződésem: ha ez és a társadalmilag kiemelten fontos – jellemzően női – munkát végzők bérrendezése megtörténne, jóval többet lendítene az egyenlő fizetések ügyén, mint minden kvóta, ombudsman és cenzor együttvéve.
