Szőcs Géza, a milánói világkiállítás magyar pavilonjáért felelős kormánybiztos múlt kedden kemény hangvételű cikkben támadta meg az Index hírportált és a teljes hazai újságírószakmát. A Mandineren megjelent írásában a kollektív bűnösség rossz emlékű fogalmi keretébe illesztve médiabanditizmust kiáltott, és szorgalmazta, vezessék be újra a szemet szemért elvét, amelyet ő a 100 milliót a 100 millióért elvére fordított le.
A milánói expóra épült, sámándob becenéven ismert magyar pavilon, az Életkert elkészültét a kezdetektől botrányok övezték. A május 1-jétől október 31-ig működő mobil intézmény ráadásul 5,2 milliárd forint közpénzt emésztett fel. Ekkora tétel esetében – főleg ha nem szem előtt, hanem az országhatárokon túl és kevéssé indokolt módon költik el – természetes a fokozott figyelem és a kérdések sorát felvető kritikai attitűd. Szőcs Gézát azonban ez láthatóan zavarja, sőt arra ösztönzi, hogy szankciókat követeljen az újságíró-bűnözőkkel szemben. Hiszen „ahol nincs becsületes, professzionális, megbízható sajtó, ott bármi előfordulhat”.
Ebben igaza van, ám éppen az ő kormánybiztosi működése bizonyítja, hogy ott is bármi előfordulhat, ahol a sajtó tisztességesen végzi a munkáját, és kérdez. Akár még az is, hogy adekvát válaszok helyett üres és értelmezhetetlen vádaskodásban van részünk. Holott építészeti, esztétikai vagy akár pénzügyi kérdésekről is beszélhetnénk a magyar pavilon kapcsán, hiszen a sámándob sikerületlen pályafutása számos problémát felvet. Szőcs Gézáról azonban úgy pattannak le a kérdések, mint cserebogár a szélvédőről. Így pedig nem könnyű érdemi párbeszédet folytatni.
Az Index a projekt kezdete óta bírálja a magyar pavilon működését. Október 28-án megjelent cikkében Földes András állami milliók eltüntetéséről ír, öt „innovatív módot” felsorolva a közpénz felszívódására. Szőcs Géza ezen az ötösön kapta föl a vizet, és ragadtatta magát teljes körű médiakritikára. Mint írta, a magyar társadalom a rendszerváltás után kiszolgáltatottá vált a médiabűnözőknek, akik „igazságok helyett műigazságokkal táplálták” az embereket, vitaminok helyett mérgeket adtak nekik, valóságosság helyett pedig „hazugságosságot” terjesztettek. A kormánybiztos megoldási javaslattal is előállt, hogyan szabjunk gátat az újságíró-bűnözésnek. A sajtó hitelét szerinte törvényi eszközökkel kell helyreállítani: ha valaki 100 milliós lopással vádol egy szerencsétlen állami hivatalnokot, állítását gyorsított eljárásban kell bizonyítania. Ha nem sikerül, kártérítésként fizesse meg a 100 milliót. Hiszen ekkora kárt okozott.
Az Index vagy Földes András szellemisége, hozzáállása másodlagos. Kifiguráztak, kritizáltak és kérdeztek. Cinikusan, talán bicskanyitogató stílusban, de ettől még a kérdés kérdés marad, amire a megfelelő válasz aligha a 100 milliós kártérítést kilátásba helyező fenyegetés és egy teljes szakma kriminalizálása. Szerencsésebb lett volna, ha Szőcs Géza a magyar pavilon hazaszállítása körüli anomáliákra koncentrál. Az eredeti tervek szerint ugyanis a Milánóból hazahozott Életkertet Szombathelyen építették volna újra, hogy egészségcentrumot nyissanak benne. Kiderült azonban, hogy a helyi járási hivataltól nem kapták meg még a telekalakítási engedélyt sem, vagyis hiába bontják le a pavilont kint, itthon jó ideig még az előkészületekhez sem láthatnak hozzá. Ráadásul a döntés ellen a kormánybiztos nem is fellebbezett. Pedig a pavilon utóhasznosítására 650 millió forintot már elkülönítettek a jövő évi költségvetésben.
Ezt a 650 milliót vajon kin hajtaná be a dühös kormánybiztos?
