Sok hazai férfitársammal együtt Molenbeekről mostanáig legfeljebb akkor hallottam, amikor a csapata az Anderlechttel játszott. Most meg kíváncsian várom, mikor kezdik el a sportos kollégák Juhász Rolandot faggatni, milyen is potenciális tűzfészekben focizni, és milyen az ottani ultrák etnikai összetétele. Ugyanis kiderült, hogy Molenbeek Brüsszel egyik negyede, ahová épelméjű európai a lábát be nem meri tenni. Hogy pontosan értsük, miről is van szó, világosítsuk meg rendesen, mint egy edzést a másnapi rangadó helyszínén: Brüsszel Európa „fővárosa”, onnan szokták kiosztani a magyarokat, és így Molenbeeket néhány száz méter választja el a túlfizetett politikusoktól és tudósítóktól. Egészen mostanáig békében éltek egymás mellett és egymásból. Még tisztábban: az Európai Unió, amelynek Magyarország is tagja, onnan mondja meg a frankót a tagállamoknak (mert azért mégse mindjárt Berlinből, annak lenne egy kis történelmi stichje), ahonnan terroristák rajzanak szerte Európába.
Így aztán valami bűzlik Belgiumban. Idáig érződik. A látszat persze az volt, egészen Párizsig, hogy minden rendben, a söripar éppen most készül élete dobására, aztán mindannyian ugyanazt az egyencuccot isszuk, a csoki változatlanul rendben van, bár a rabszolgák lázadozni tűnnek a végeken, legfeljebb a flamand–vallon ellentét – amihez képest a magyar–román viszony egy csodás házasság – borzolja néha a kedélyeket. Béke van tehát, a szőnyeg alá söpörve minden, a kongói kínzásoktól és tömeggyilkosságoktól kezdődően. Mert ez nekik jár. Büntetlenül, alanyi jogon. Aztán a harmadik generációsok kibiztosítják a szent kézigránátot, és lészen jajongás. Oszlassunk el gyorsan egy újabb félreértést: semmilyen vélt vagy valós sérelem nem igazolhatja a most éppen Párizsban történteket, akárkik állnak is a háttérben, jegyzem meg félve, szeptember tizenegyedikén szocializálódva.
Sosem voltam Brüsszelben, mert valahogy úgy alakult. De azért el tudom képzelni, hogy mi megy ott most. A totál para. Nincs mozi, színház, koncert, metró, nagy bevásárlás, foci. Mindaz, amihez a belga hozzászokott, annak vége, legalábbis egy ideig. Önthetik végre csendben Orbán Viktor lovas szobrát, amire a következő feliratot javaslom: Na ugye. Alá pedig ezt: A harmadik világháború kitörésének szomorú emlékére. Mennyire ügyelt rá Brüsszel, hogy az „alkotmányból” hiányozzon a keresztény megjelölés, holott ez a pálya akadályozta meg, hogy emberevők legyünk. De ha már itt tartunk, kitiltanám a kontinensről az Iszlám Állam harcosai kifejezést. Ez ugyanis nem állam, hanem egy olajra, titkosszolgálatokra, szexrabszolgákra és Toyota (bojkott addig is!) terepjárókra alapozott üzletemberi közösség, amely gyakorló pszichopatákat képez ki recés késsel eszközölt lefejezésekre. A harcos az férfi, és nem tizenhat éves lányokat lemészároló, betépett, agyatlan végrehajtó. Átkozottak, ahogy azt az egyébként nyugis Ferenc testvér, Róma püspöke mondta.
Brüsszelben sürgősen el kell felejteni azt a közérzetet, hogy te csak házasodj és sörözz, boldog Belgium, mert ez beteg, önsorsrontó önfeladás. Vagy hát olyasmi. És tegyük össze a kezünket, hogy egyelőre a harmincmillió (!) ideiglenesen Európában állomásozó muszlim még nem kezdett el sétálgatni a budai Várban. Egyelőre. Nem bírunk ki még százötven évet, amelynek a hatásait a mai napig nyögjük, és amelynek a végén még szobrot is emelnek a megszállónak, csak azért, hogy a belgák békésen tolhassák a csokit, a sört és a gyarmatokat, soha többé.
