Kézivezérelt kultúra

Miért kellene a művészeti akadémia alá rendelni a Nemzeti Kulturális Alapot?

Ismét áll a bál a Magyar Művészeti Akadémia körül. És most nem arra gondolok, hogy az ismert civil aktivista, Gulyás Márton előadta immár hagyományosnak mondható performanszát az MMA múlt heti közgyűlésén, amit heves szóváltás és némi lökdösődés kísért. Erről bizonyára úgyis mindenkinek megvan a maga véleménye, pártállástól korántsem függetlenül: az egyik oldal provokációt kiált – a helyszínen vaskosabb bekiabálások is elhangzottak –, míg a másik kormányzati önkényt, és magukból kivetkőzött idős művészekről beszél. Voltaképpen mindenki elégedett lehet, mert igazolva láthatja az ellenoldallal kapcsolatos sztereotípiáit. Csakhogy a médiahekk és az általa vetett hullámok éppen a lényegről terelik el a figyelmet: arról, hogy a „bálnak” ezúttal nem az a tétje, hogy Gulyás ki tudja-e hívni nyilvános vitára Fekete Györgyöt, az akadémia elnökét, hanem az, hogy milyen irányt vesz a közeljövőben a kulturális terület finanszírozása.

Ahogy több sajtóorgánum, köztük a Magyar Nemzet is megírta, tegnap került a parlament elé az a jogszabály-módosítás, amelynek értelmében a művészeti akadémia érdemi befolyásra tehet szert a Nemzeti Kulturális Alap működtetésében. Erről korábban is szóltak pletykák, sőt arról is lehetett hallani, hogy az elkülönített állami pénzalap önállósága megszűnik, forrásait pedig az MMA alá rendelik. Az utóbbiról szerencsére jelenleg nincs szó, a hírek szerint „mindössze” annyi várható, hogy az NKA szakmai kollégiumaiban – melyek az alaphoz benyújtott pályázatok elbírálásáról döntenek – emelkedik a MMA-hoz köthető delegáltak száma.

Kívülről nézve könnyen úgy tűnhet, hogy nincs itt semmi látnivaló: egyszerű bürokratikus kérdéssel állunk szemben, amit az érintett hárombetűs szervezetek majd megoldanak egymás között. Érdemes azonban azt is számba venni, hogyan is néz ki mindez „belülről”, a kulturális ágazat szereplőinek szemszögéből. Mi a valódi tétje annak, ami a Nemzeti Kulturális Alap háza táján zajlik?

A több mint húsz éve működő NKA a mai magyar kultúra legfontosabb mecénása. Tevékenységére a nyáron elfogadott 2016. évi költségvetés 9,75 milliárd forintot irányoz elő, ami év közben változhat ugyan – az NKA forrásai nagyrészt az ötöslottó-bevételekből származnak, így alakulásuk függ a lottóvásárlási kedvtől –, de a nagyságrendet jól szemlélteti. Ebből a pénzből az összes jelentősebb művészeti ág részesül az előadó-művészettől az irodalmon át a képzőművészetig, ráadásul az NKA nemcsak a „magas művészetet”, hanem a közgyűjteményi és közművelődési szférát is támogatja (múzeumokat, könyvtárakat, művelődési házak programjait). Az alap mint fő támogató logóját ott találjuk a kulturális folyóiratok többségén, a hazai piaci viszonyok közepette rentábilisan aligha kiadható szép- és szakirodalmi műveken, de hozzájárulásával valósulnak meg kiállítások vagy akár kulturális fesztiválok is. És mindez nem korlátozódik az anyaországra: az NKA a határon túli magyar szervezeteket is támogatja, az alkotókat ösztöndíjakkal segíti.

Nem mellékes szempont, hogy az NKA kollégiumaiban a kulturális ágazat képviselői döntenek a pályázatokra szánt forrásokról. Bár ez önmagában nem teszi politikamentessé a döntéseket, a bevett delegálási eljárás – a kurátorok felét a minisztérium jelölte, míg a másik felét a szakmai szervezetek – általában egész kiegyensúlyozott grémiumokat eredményezett.

Persze hangsúlyeltolódások mindig voltak, és mindig akadt olyan pályázó, aki úgy érezte, politikai okokból szorult háttérbe, de sosem volt jellemző, hogy csak kormánypárti alkotók nyerhetnének az NKA pályázatain. A területet kevésbé ismerő politikusok azonban ezt soha nem akarták elhinni. Jó példa erre, hogy az előző ciklusban a kulturális bizottság egyik ülésén a jobbikos Novák Előd egyfajta Fidesz–MSZP-összefonódásként tálalta azt a „felfedezését”, hogy a bizottság akkori elnökének, a fideszes L. Simon Lászlónak 2010 előtt, tehát még a szocialista érában NKA-támogatással jelenhetett meg verseskötete. Pedig ebben semmi meglepő nincs, ahogy abban sem, hogy amikor 2011-ben a kulturális szférából érkezett L. Simonra bízták az NKA kollégiumi szerkezetének átalakítását, a végeredményt jóval enyhébb ellenzéki kritikák érték, mint a kormány más kultúrpolitikai döntéseit. Szakmai kollégiumból kevesebb lett ugyan, de szakmai autonómiából nem: továbbra sem csak kormánypárti pályázók nyerhettek.

Éppen ezért keltett akkora felzúdulást kulturális berkekben, hogy a kormány az NKA-törvény olyan módosítására készül, amely a művészeti akadémia által jelölt tagokkal „töltené fel” az alap kollégiumait (pontosabban az eddig kiegyenlített arány helyett a kurátorok egyharmadát delegálná a minisztérium, egyharmadát az MMA, és csak egyharmadát a szakma). Ezt nehéz másként értelmezni, mint politikai térfoglalásként, ismerve a köztestületté emelt szervezet kormánypárti elkötelezettségét, valamint elnökének karakteres véleményét baloldali-liberális pályatársairól.

Persze a jobboldali választókkal, hacsak nem követik szorosabban nyomon a kulturális élet történéseit, könnyű elhitetni, hogy most áll helyre a világ rendje: véget ér a „balliberális túlsúly”, és amúgy is csak helyes döntés lehet, amitől az ellenzéki művészek hidegrázást kapnak. Ilyen túlsúly azonban nincs – és talán soha nem is volt – az NKA-nál, az átalakítás hírétől pedig nemcsak a baloldaliak kaptak hidegrázást, hanem jobboldali alkotók is, különösen a fiatalabb generáció képviselői. Azok, akiknek semmi kedvük hozzá, hogy a politika az idősebb nemzedékek kultúrharcának logikáját kényszerítse rájuk.

A legfőbb problémát azonban az jelenti, hogy hiába van benne lassan két éve a levegőben, hogy a kormányzat előbb-utóbb az MMA alá rendeli az NKA-t – akár formálisan, akár informálisan, a kurátori pozíciók újraosztása révén –, mindmáig egyetlen épkézláb érvet sem hallhattunk, hogy erre valójában miért is van szükség. Egyetlen mondat nem hangzott el arról, hogy mi a probléma a magyar kultúra egészét átfogó támogatási rendszerrel – márpedig egy ilyen, az adott szakma által konszenzuálisan elfogadott struktúra esetében különösen fontos lenne az „ami nem romlott el, azt ne javítsd meg” elvének érvényesítése.

Pontosabban egy érv mégiscsak felmerülhet, ám az annál sajátosabb. Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere korábban utasítást adott a kultúrafinanszírozás rendszerének áttekintésére és az esetleges párhuzamosságok megszüntetésére. S ilyen párhuzamosságok valóban léteznek, hiszen mind az NKA, mind az MMA kiír kulturális – például könyv- vagy folyóirat-támogatási – pályázatokat. Csakhogy a 2011-ben köztestületté emelt akadémia jóval később jelentkezett ebben a szerepben, így erre hivatkozni enyhén szólva visszás lenne.

Persze ki tudja, kell-e egyáltalán hivatkozási alap. Onnantól, hogy az MMA köztestületté vált, hamar megmutatkozott csillapíthatatlan étvágya az újabb és újabb bekebelezhető területek iránt. Ebben a törekvésében pedig, legalábbis ami a Nemzeti Kulturális Alapot illeti, kitűnő szövetségesekre talál azokban a politikusokban, akiknek a világképétől teljesen idegen, hogy viszonylag független, szakmai jelleggel működő pénzalapok létezzenek. Akiknek a szemében egy olyan forrás, amelyből „ellenséges” civil szervezetek vagy művészek is részesülhetnek, csak veszélyforrás lehet – akkor már biztosabb a kézi vezérlés, amihez az MMA-nál sokkal inkább adottak a feltételek. Csak reménykedhetünk benne, hogy nem ők mondják ki a végső szót ebben a kérdésben.