Kézivezérelt kultúra

Miért kellene a művészeti akadémia alá rendelni a Nemzeti Kulturális Alapot?

Nem mellékes szempont, hogy az NKA kollégiumaiban a kulturális ágazat képviselői döntenek a pályázatokra szánt forrásokról. Bár ez önmagában nem teszi politikamentessé a döntéseket, a bevett delegálási eljárás – a kurátorok felét a minisztérium jelölte, míg a másik felét a szakmai szervezetek – általában egész kiegyensúlyozott grémiumokat eredményezett.

Persze hangsúlyeltolódások mindig voltak, és mindig akadt olyan pályázó, aki úgy érezte, politikai okokból szorult háttérbe, de sosem volt jellemző, hogy csak kormánypárti alkotók nyerhetnének az NKA pályázatain. A területet kevésbé ismerő politikusok azonban ezt soha nem akarták elhinni. Jó példa erre, hogy az előző ciklusban a kulturális bizottság egyik ülésén a jobbikos Novák Előd egyfajta Fidesz–MSZP-összefonódásként tálalta azt a „felfedezését”, hogy a bizottság akkori elnökének, a fideszes L. Simon Lászlónak 2010 előtt, tehát még a szocialista érában NKA-támogatással jelenhetett meg verseskötete. Pedig ebben semmi meglepő nincs, ahogy abban sem, hogy amikor 2011-ben a kulturális szférából érkezett L. Simonra bízták az NKA kollégiumi szerkezetének átalakítását, a végeredményt jóval enyhébb ellenzéki kritikák érték, mint a kormány más kultúrpolitikai döntéseit. Szakmai kollégiumból kevesebb lett ugyan, de szakmai autonómiából nem: továbbra sem csak kormánypárti pályázók nyerhettek.

Éppen ezért keltett akkora felzúdulást kulturális berkekben, hogy a kormány az NKA-törvény olyan módosítására készül, amely a művészeti akadémia által jelölt tagokkal „töltené fel” az alap kollégiumait (pontosabban az eddig kiegyenlített arány helyett a kurátorok egyharmadát delegálná a minisztérium, egyharmadát az MMA, és csak egyharmadát a szakma). Ezt nehéz másként értelmezni, mint politikai térfoglalásként, ismerve a köztestületté emelt szervezet kormánypárti elkötelezettségét, valamint elnökének karakteres véleményét baloldali-liberális pályatársairól.

Persze a jobboldali választókkal, hacsak nem követik szorosabban nyomon a kulturális élet történéseit, könnyű elhitetni, hogy most áll helyre a világ rendje: véget ér a „balliberális túlsúly”, és amúgy is csak helyes döntés lehet, amitől az ellenzéki művészek hidegrázást kapnak. Ilyen túlsúly azonban nincs – és talán soha nem is volt – az NKA-nál, az átalakítás hírétől pedig nemcsak a baloldaliak kaptak hidegrázást, hanem jobboldali alkotók is, különösen a fiatalabb generáció képviselői. Azok, akiknek semmi kedvük hozzá, hogy a politika az idősebb nemzedékek kultúrharcának logikáját kényszerítse rájuk.

A legfőbb problémát azonban az jelenti, hogy hiába van benne lassan két éve a levegőben, hogy a kormányzat előbb-utóbb az MMA alá rendeli az NKA-t – akár formálisan, akár informálisan, a kurátori pozíciók újraosztása révén –, mindmáig egyetlen épkézláb érvet sem hallhattunk, hogy erre valójában miért is van szükség. Egyetlen mondat nem hangzott el arról, hogy mi a probléma a magyar kultúra egészét átfogó támogatási rendszerrel – márpedig egy ilyen, az adott szakma által konszenzuálisan elfogadott struktúra esetében különösen fontos lenne az „ami nem romlott el, azt ne javítsd meg” elvének érvényesítése.

Pontosabban egy érv mégiscsak felmerülhet, ám az annál sajátosabb. Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere korábban utasítást adott a kultúrafinanszírozás rendszerének áttekintésére és az esetleges párhuzamosságok megszüntetésére. S ilyen párhuzamosságok valóban léteznek, hiszen mind az NKA, mind az MMA kiír kulturális – például könyv- vagy folyóirat-támogatási – pályázatokat. Csakhogy a 2011-ben köztestületté emelt akadémia jóval később jelentkezett ebben a szerepben, így erre hivatkozni enyhén szólva visszás lenne.

Persze ki tudja, kell-e egyáltalán hivatkozási alap. Onnantól, hogy az MMA köztestületté vált, hamar megmutatkozott csillapíthatatlan étvágya az újabb és újabb bekebelezhető területek iránt. Ebben a törekvésében pedig, legalábbis ami a Nemzeti Kulturális Alapot illeti, kitűnő szövetségesekre talál azokban a politikusokban, akiknek a világképétől teljesen idegen, hogy viszonylag független, szakmai jelleggel működő pénzalapok létezzenek. Akiknek a szemében egy olyan forrás, amelyből „ellenséges” civil szervezetek vagy művészek is részesülhetnek, csak veszélyforrás lehet – akkor már biztosabb a kézi vezérlés, amihez az MMA-nál sokkal inkább adottak a feltételek. Csak reménykedhetünk benne, hogy nem ők mondják ki a végső szót ebben a kérdésben.