Nők a kormánynál

Elsősorban az alkalmasságnak kell eldöntenie, ki kerülhet vezető pozícióba.

Ebben az esetben magyarázza el valaki mondjuk a szaúdi vagy az észak-koreai nőknek, mit jelent az, hogy most 2015 van. Nőket amúgy sem azért kell bevenni a kormányba, mert a korszellem vagy a számok ezt diktálják, hanem egyszerűen azért, mert ők is épp olyan alkalmasak lehetnek vezető szerepre. Fontos továbbá, hogy ne a pozícióhoz jutó kisszámú nőt változtassa meg a hatalom, hanem ők hassanak a vezetési módszerekre, jóval kompromisszumkészebb, kevésbé harcias kormányzatot létrehozva.

Nálunk a Fidesz-kormányt szokás kritizálni azért, mert a miniszterek között egyetlen nő sem található, de közben a kritizálók sem mindig gyakorolják az általuk kívánatosnak nevezett modellt. Míg például a 444.hu oldalán található meg a Feminfo blog, addig a lap impresszuma egy újságírónőt sem említ (a felelős szerkesztő Mészáros Zsófián kívül), ami egyébként meg is látszik időnként a tartalmon, a férfiöltözős poénkodás szintjére lehúzva a színvonalat. Érdekes volt az is, amikor tavaly tavasszal a PM-es Szabó Tímea kiállt a nyilvánosság elé az európai parlamenti választás előtt, és követelte, hogy minden választáson 50 százalékos női kvóta érvényesüljön a pártoknál. Ehhez képest a tavaly májusi választáson az Együtt–PM listáján 33 főt találhattunk, köztük pedig csak kilenc nő volt, az első ötben az egyetlen Szelényi Zsuzsannával.

De jellemző sajnos az is, hogy hiába indult a KDNP ifjúsági szervezetének vezető pozíciójáért az a Csontos Sandra, aki korábban – némi ismertséget szerezve – több sajtóorgánumban is szerepelt, és aki nyilatkozatai alapján lendületet is vitt volna a szervezetbe, a győztes mégis az ismeretlenebb Nacsa Lőrinc lett (hallottak már róla?), aki láthatólag azóta sem igazán tudta mobilizálni az IKSZ-et. Ahogy jellemző az is, hogy a kormányzati romapolitika egyik legfontosabb emberét ma Farkas Flóriánnak hívják, és nem Járóka Líviának, miközben utóbbi szakértelme egyértelmű, és kétes ügyek sem kötődnek a nevéhez, szemben a miniszterelnöki megbízott Farkassal.

Ahogy ez a két példa is mutatja, lehetne alkalmas nőket találni a vezető pozíciókba, ehhez nem kell semmiféle kvótához folyamodni. Csak mintha a politikai életet tényleg az a fajta harciasság jellemezné, ami sok nőtől alkatilag idegen. Orbán Viktor miniszterelnök is azzal indokolta kormányának arányait egy tavaszi zártkörű beszélgetésen, hogy a magyar politika a folyamatos karaktergyilkosságra épül, és nem csodálja, ha ezt a nők nem bírják. Ez esetben viszont, ahogy arra fentebb is utaltam, jobb lenne inkább a politikán változtatni, nem pedig a nemek összetételét elbillenteni a férfiak felé: talán kevesebb színvonal alatti beszólás és vérre menő küzdelem lenne jellemző akkor, ha jóval több nőt találnánk a vezetők között. Ezen persze az sem segít, hogy ha egy nő megjelenik a jobboldalon, akkor a nagyon nőbarát ellenoldal kezd vállalhatatlan és szexista küzdelembe, és azon ironizál, vajon hogyan kerülhetett helyzetbe – mint ahogy ez Szalay-Bobrovniczky Alexandra főpolgármester-helyettesi kinevezésekor is történt.

Emlékezhetünk arra is, hogyan alakult az utóbbi időben a horvát–magyar viszony: durva üzengetésekről olvashattunk, a horvát kormányfő nem spórolt a sértésekkel, ellenben az államfő, Kolinda Grabar-Kitarovic jóval visszafogottabb hangot ütött meg, megértésről beszélt és arról, hogy a problémákat párbeszéddel lehet megoldani. Nem mintha durvább mondatokra számíthatnánk mondjuk Áder Jánostól, de akkor is szembeötlő, időnként mennyire másként tud szólni a nyilvánosságban egy női politikus.
Ezen viszont nem kvótákkal kell segíteni, mert az a helyzetbe hozott nők számára is lealacsonyító: azt sugallja számukra, hogy csak azért kerülhettek egy bizonyos pozícióba, mert teljesülnie kellett az elvárt számoknak, nem pedig azért, mert ők voltak rá a legmegfelelőbbek. Elvégre a férfiak sem férfikvóta alapján jutnak olyan magasra – bár nem is feltétlenül azért, mert alkalmasabbak lennének a feladatra, mint egy női jelölt.

Ahogy azzal sincs semmi gond, ha nem ötven-, hanem mondjuk csak harmincszázaléknyi nő van fontos kormányzati vagy akár cégvezetői pozícióban: a lényeg, hogy engedni kell a nőket is érvényesülni, nem pedig lesajnálni őket, és eleve azt feltételezni, hogy maguktól biztosan nem jutnának pozícióhoz. Ahogy egyébként a különféle kisebbségeket is, csak nem olyan bohózatba illő módon, ahogy a kanadai kormányfő teszi, mert ezzel csak viccet csinál egy olyan dologból, amelyet állítólag nagyon komolyan kíván venni. Az pedig idővel majd elválik, hogy jól választott-e: ha a kvótázási szándék miatt nem, az úgyis kiderül előbb-utóbb. Ha viszont a többség megfelel az adott pozícióban, az csak azt fogja bizonyítani, hogy nem kell tartani a női vezetőktől, és nem kell félteni őket a politikai csatározásoktól.