Nők a kormánynál

Elsősorban az alkalmasságnak kell eldöntenie, ki kerülhet vezető pozícióba.

És azt ismerik, amikor a nő, a muszlim, a szikh, a vak és a kerekes székes bemegy a kanadai kormányba? A kérdéshez nem a jól ismert viccek szolgáltatták az alapot: az előbbi tételes felsorolás a Kettős Mérce blog cikkének címéből való, a helyzet pedig valós, amit ünnepeltek is világszerte a progresszió hívei. „Így kellene minden jó és progresszív kormánynak kinéznie” – értékelt például a fentebb említett blog, de egyébként Justin Trudeau kabinetje kapott hideget éppúgy, mint meleget. Érdekes módon míg nálunk a baloldali szerzők lelkesen éljeneztek, addig a libertáriusok kevésbé voltak oda az örömtől: a HVG-s Gomperz Tamás antiliberális giccsről, az Élet és Irodalom munkatársa, Széky János a liberalizmus megcsúfolásáról írt.

Valóban van abban valami nevetséges, ahogy felsorolják, hogy ez a miniszter szikh vallású, az ateista, amaz pedig muszlim menekült. Persze píárnak nem utolsó, a sokszínűség hívei közül sokan vevők is erre, de nyilvánvaló, hogy nem attól függ, ki lesz jó miniszter és ki nem, hogy honnan származik, illetve hogy milyen a neme vagy a vallása. A lényeg a hozzáértés lenne, erről pedig már kevesebb szó esett: egyelőre nem tudhatjuk, ki mennyire fog jól teljesíteni. Mindenesetre Széky megemlítette a külkereskedelemért felelős Chrystia Freelandet, a Financial Times egykori szerkesztőjét, akitől szerinte sokat lehet várni.

A heves indulatok emellett nehezen érthetők: az legyen a kanadai kormány legnagyobb hibája és legdurvább populizmusa, hogy az efféle arányokat fontosnak tartja. Ha pedig nem is arról van szó, hogy felírták egy papírra, hogy akkor keressünk egy szikhet, két menekültet és egy paralimpikont, ha a szóba jöhető jelölteket nézték elsősorban és nem a származást, a biológiai adottságokat, akkor gond egy szál sincs. A problémák ott kezdődnek, amikor a kvótamánia jegyében az alkalmasságnál fontosabb lesz, hogy találjanak adott számú nőt és adott számú kisebbségi képviselőt.

Annál visszásabb volt az új kanadai kormányfő magyarázata arra, miért nevezett ki kormányában ugyanannyi nőt, mint férfit. Mert 2015 van – vetette oda, amivel több probléma is adódik, azon túl, hogy az előző kanadai kormányban is jócskán voltak nők, miközben akkor még nem 2015-öt írtunk. Az évszám hangsúlyozása egyrészt jelenthet annyit, hogy ez a korszellem, most ezt kell lépnie egy naprakész kormányfőnek, másrészt mutathatja viszont a szokásos haladáspárti őrületet is, miszerint a jelenkor feltétlenül előrehaladottabb, progresszívebb, minden szempontból jobb, mint mondjuk a tíz vagy húsz évvel ezelőtti állapot.

Ebben az esetben magyarázza el valaki mondjuk a szaúdi vagy az észak-koreai nőknek, mit jelent az, hogy most 2015 van. Nőket amúgy sem azért kell bevenni a kormányba, mert a korszellem vagy a számok ezt diktálják, hanem egyszerűen azért, mert ők is épp olyan alkalmasak lehetnek vezető szerepre. Fontos továbbá, hogy ne a pozícióhoz jutó kisszámú nőt változtassa meg a hatalom, hanem ők hassanak a vezetési módszerekre, jóval kompromisszumkészebb, kevésbé harcias kormányzatot létrehozva.

Nálunk a Fidesz-kormányt szokás kritizálni azért, mert a miniszterek között egyetlen nő sem található, de közben a kritizálók sem mindig gyakorolják az általuk kívánatosnak nevezett modellt. Míg például a 444.hu oldalán található meg a Feminfo blog, addig a lap impresszuma egy újságírónőt sem említ (a felelős szerkesztő Mészáros Zsófián kívül), ami egyébként meg is látszik időnként a tartalmon, a férfiöltözős poénkodás szintjére lehúzva a színvonalat. Érdekes volt az is, amikor tavaly tavasszal a PM-es Szabó Tímea kiállt a nyilvánosság elé az európai parlamenti választás előtt, és követelte, hogy minden választáson 50 százalékos női kvóta érvényesüljön a pártoknál. Ehhez képest a tavaly májusi választáson az Együtt–PM listáján 33 főt találhattunk, köztük pedig csak kilenc nő volt, az első ötben az egyetlen Szelényi Zsuzsannával.

De jellemző sajnos az is, hogy hiába indult a KDNP ifjúsági szervezetének vezető pozíciójáért az a Csontos Sandra, aki korábban – némi ismertséget szerezve – több sajtóorgánumban is szerepelt, és aki nyilatkozatai alapján lendületet is vitt volna a szervezetbe, a győztes mégis az ismeretlenebb Nacsa Lőrinc lett (hallottak már róla?), aki láthatólag azóta sem igazán tudta mobilizálni az IKSZ-et. Ahogy jellemző az is, hogy a kormányzati romapolitika egyik legfontosabb emberét ma Farkas Flóriánnak hívják, és nem Járóka Líviának, miközben utóbbi szakértelme egyértelmű, és kétes ügyek sem kötődnek a nevéhez, szemben a miniszterelnöki megbízott Farkassal.

Ahogy ez a két példa is mutatja, lehetne alkalmas nőket találni a vezető pozíciókba, ehhez nem kell semmiféle kvótához folyamodni. Csak mintha a politikai életet tényleg az a fajta harciasság jellemezné, ami sok nőtől alkatilag idegen. Orbán Viktor miniszterelnök is azzal indokolta kormányának arányait egy tavaszi zártkörű beszélgetésen, hogy a magyar politika a folyamatos karaktergyilkosságra épül, és nem csodálja, ha ezt a nők nem bírják. Ez esetben viszont, ahogy arra fentebb is utaltam, jobb lenne inkább a politikán változtatni, nem pedig a nemek összetételét elbillenteni a férfiak felé: talán kevesebb színvonal alatti beszólás és vérre menő küzdelem lenne jellemző akkor, ha jóval több nőt találnánk a vezetők között. Ezen persze az sem segít, hogy ha egy nő megjelenik a jobboldalon, akkor a nagyon nőbarát ellenoldal kezd vállalhatatlan és szexista küzdelembe, és azon ironizál, vajon hogyan kerülhetett helyzetbe – mint ahogy ez Szalay-Bobrovniczky Alexandra főpolgármester-helyettesi kinevezésekor is történt.

Emlékezhetünk arra is, hogyan alakult az utóbbi időben a horvát–magyar viszony: durva üzengetésekről olvashattunk, a horvát kormányfő nem spórolt a sértésekkel, ellenben az államfő, Kolinda Grabar-Kitarovic jóval visszafogottabb hangot ütött meg, megértésről beszélt és arról, hogy a problémákat párbeszéddel lehet megoldani. Nem mintha durvább mondatokra számíthatnánk mondjuk Áder Jánostól, de akkor is szembeötlő, időnként mennyire másként tud szólni a nyilvánosságban egy női politikus.
Ezen viszont nem kvótákkal kell segíteni, mert az a helyzetbe hozott nők számára is lealacsonyító: azt sugallja számukra, hogy csak azért kerülhettek egy bizonyos pozícióba, mert teljesülnie kellett az elvárt számoknak, nem pedig azért, mert ők voltak rá a legmegfelelőbbek. Elvégre a férfiak sem férfikvóta alapján jutnak olyan magasra – bár nem is feltétlenül azért, mert alkalmasabbak lennének a feladatra, mint egy női jelölt.

Ahogy azzal sincs semmi gond, ha nem ötven-, hanem mondjuk csak harmincszázaléknyi nő van fontos kormányzati vagy akár cégvezetői pozícióban: a lényeg, hogy engedni kell a nőket is érvényesülni, nem pedig lesajnálni őket, és eleve azt feltételezni, hogy maguktól biztosan nem jutnának pozícióhoz. Ahogy egyébként a különféle kisebbségeket is, csak nem olyan bohózatba illő módon, ahogy a kanadai kormányfő teszi, mert ezzel csak viccet csinál egy olyan dologból, amelyet állítólag nagyon komolyan kíván venni. Az pedig idővel majd elválik, hogy jól választott-e: ha a kvótázási szándék miatt nem, az úgyis kiderül előbb-utóbb. Ha viszont a többség megfelel az adott pozícióban, az csak azt fogja bizonyítani, hogy nem kell tartani a női vezetőktől, és nem kell félteni őket a politikai csatározásoktól.