Talán mindannyian jobban járunk, ha az igazságtételből még ennyi sem valósul meg. Ha megmarad örök hiányosságnak, nosztalgiának, afféle „bezzeg, ha az megtörténik, akkor minden másként alakul” típusú vágyálomnak. Mert az, amit a Biszku-ügy címén igazságtételből előadtak, nemcsak szégyenletes és lesújtó, de megalázó is volt. A védőügyvéd után akadt egy bíró is, aki a forradalom, az áldozatok emlékét meggyalázva mentegetett egy véreskezű, bolsevik pribéket. Ilyen a független igazságszolgáltatás – mondják a Biszku-féle szellemi, erkölcsi örökség letéteményesei, s valóban, Biszku Béla aktív ténykedése idején volt hasonlóan független az igazságszolgáltatás. Független az igazságtól, annak mindkét értelmében. Nem a valóságnak megfelelően rekonstruálták a tényeket, és nem az emberi tisztességen alapuló ítélet született.
A bíró a hozzáértő, elismert történészek megállapításait nem vette figyelembe, a hírhedt Fehér Könyv, Hollós Ervin és Berecz János „szakmunkáinak” szintjén ítélte meg a történteket. Amiből az kerekedett ki, hogy nem a pufajkások adták le a sortüzeket (olykor önvédelemből lövöldöztek), s nem a hazaáruló kommunista vezérkar felelős a megtorlásért. Biszkura nem tudták rábizonyítani, hogy közvetlenül valakinek a halálát okozta volna, vagy ilyesmire adott volna parancsot, legfeljebb bűnpártolásért volt elmarasztalható. Szálasira sem bizonyították rá, hogy akár csak egy embert is megpofozott volna, valahogy még sincs kétségünk a bűnössége felől.
Biszku arra hivatkozik, hogy mindent a hatályos törvények szerint tett. Ez a „parancsra tettem” típusú mentegetőzések közé tartozik, s mint ilyen gyáva és aljas védekezés. (Manapság a gazemberségek elkövetői körében a „csak a munkámat végeztem” szlogen a divat.) Biszku esetében azért is különösen jellemtelen kibúvó a hatályos törvényekre való hivatkozás, mert azokban az időkben ő és néhány hasonszőrű társa diktálták a törvényeket, kényük-kedvük szerint döntve arról, hogy a bíróságok mit alkalmazzanak, mit vegyenek figyelembe és mit nem. Biszku Béla a megalakulásától tagja volt az MSZMP döntéshozó testületének, a Központi Bizottságnak, majd a Politikai Bizottságnak is. 1957. március 1-jétől 1961 szeptemberéig belügyminiszter volt. Belügyminisztersége idején legalább 11 ezer forradalmárt, szabadságharcost, ellenzékit ítéltek el, közülük legalább 220 főt kivégeztek. Az alábbiakban szemelvényeket adunk közre, amelyekben Biszku nem egyszerűen jó tanácsokkal látja el, hanem kioktatja és utasítja a bíróságokat, bizonyságául annak, hogy a hatályos törvényeket ő állította elő.
Többször publikált, ismert idézetek ezek, az ügyészségnek is rendelkezésére álltak.
1957. július 2-án az MSZMP KB Politikai Bizottsága határozatot hozott a belső reakció elleni harc néhány kérdéséről. „A Belügyminisztérium szerveinek jelenlegi feladata, fokozza a harcot az ellenforradalom vezetői és szervezői ellen [ ] Az ügyészi és igazságügyi szervek feladata, hogy a Belügyminisztérium által felfedett és dokumentált ellenséges cselekmények elbírálásában mind a vádirat, mind az ítélet tükrözze a proletárdiktatúra elnyomó funkcióit. Ennek érdekében jelentősen javítanunk kell munkájuk politikai és szakmai színvonalát. [ ] A sajtó és a rádió mindez ideig nem nyújtott megfelelő segítséget a bűnüldöző szervek munkájához, s nem is tájékoztatott megfelelően. Ezért a bűnüldöző szervek feladatává kell tenni a területükkel foglalkozó sajtó és rádió tudósítók irányítását és ellenőrzését.” Ezt a sajtóirányítást gyorsan és egyszerűen megoldották. Az igazságügy-miniszter, a belügyminiszter és a legfőbb ügyész 103/1958. számú közös utasításában szerepel: „A politikai ügyeket általában, de a súlyosokat minden esetben a nyilvánosság kizárásával kell tárgyalni.”
A PB 1957. december 10-i ülésén Büntetőpolitikánk egyes kérdéseiről címmel hoztak határozatot. Az ülésre összeállított tájékoztatóban olvashatjuk: „el kell érni, hogy a kormány büntetőpolitikájának végrehajtása elvileg helyes, egységes és következetes legyen, s így hathatósan szolgálja a proletárdiktatúra rendszerének állandó erősítését és fejlesztését, a szocialista törvényesség megszilárdítását. Ennek érdekében: kérlelhetetlen vasszigorral kell érvényesülnie azokkal az osztályidegen, deklasszált, huligán elemekkel szemben, akik ellenforradalmi bűncselekményeket követtek el. Az ilyen elemek cselekményei megítélésénél az osztályhelyzet súlyosbító körülményként jelentkezik. A törvény teljes szigorával kell büntetni azokat a dolgozó osztályhelyzetű személyeket, akik az ellenforradalom alatt vagy a jövőben osztályukat elárulva, főbenjáró súlyos ellenforradalmi bűncselekményeket követtek, illetve követnek el.” Világos: súlyosbító körülmény volt, ha valaki a régi, illetve az új uralkodó osztályhoz tartozott, vagyis deklasszált elem volt vagy munkás.
Már a tájékoztató is lényegbevágó „gondolatokat” tartalmazott, de az ülésen elhangzott Biszku-beszéd semmilyen kétséget nem hagy a belügyminiszter törvénytisztelete felől. „Mi, Nezvál igazságügy-miniszter elvtárssal kaptunk korábban a Politikai Bizottságtól megbízást a jelentés elkészítésére. Azért merült fel, mert egyrészt túlzsúfoltság van a börtönökben. A másik ok [ ], hogy az ellenforradalmi szervezkedés bűnöseinek felelősségre vonásáról a politikai jellegű bűncselekményeknél sok az enyhe ítélet és viszonylag kevés a fizikai megsemmisítések száma. [ ] Néhány konkrét ügyben magam is utánanéztem az ítéletek jellegének. Meg lehetett állapítani konkréten pl. a jászberényi ellenforradalmi szervezkedés vezetőjének elítélésénél és bizonyos értelemben az első írócsoport ítéleténél, valamint a munkástanács elnökségi tagjainak a felelősségre vonásánál is sokkal többet lehetett volna adni. Személyesen ellenőriztem a munkát és magam megállapítottam, hogy vannak olyan ügyek, ahol a vizsgálatnál is liberalizmus tapasztalható. A kispesti ellenforradalmi szervezkedők ügyében utasítást adtunk, hogy ezen változtatni kell és megfelelő módon az ilyen jellegű szervezkedéseket pontosan kell dokumentálni és szigorú ítéleteket kell javasolni.” Ezeket a liberális vizsgálatokat és enyhe ítéleteket egy lelkiismeretes belügyminiszter nem hagyhatta annyiban. A már említett 103/1958. számú utasításban ekképpen utasítja a „független” igazságszolgáltatás szerveit: „Egyes kirívóan enyhe ítéletekkel szemben törvényességi óvást kell emelni.” A bíróságok dicséretes módon eleget tettek Biszkuék óhajának.
A PB-határozat után alig egy hónappal a bírósági elnökök részére kiadott tájékoztató már az eredményeket is sorolta: „Elsősorban a katonai bíróságok mellett a népbíróságaink munkáját kell megdicsérnünk, mert általában igyekeztek a törvények teljes szigorával büntetni azokat az osztályidegen, deklasszált és huligán elemeket, akik a társadalmi rendünkre törtek, de ugyanilyen elbírálásban részesítették a súlyosabb bűncselekményt elkövető szokásos bűnözőket, nem különben az osztályukat tudatosan eláruló és főben járó bűncselekményt elkövető dolgozókat is. Külön is ki kell emelnünk a Legfelsőbb Bíróság II. fokon ítélkező népbíróságaink kemény ítélkezési gyakorlatát. 21 esetben változtatták halálbüntetésre az első bírósági – többségében rendes bíróság – által hozott életfogytig tartó vagy határozott időtartalmú szabadságvesztés büntetéseket.”
A jelenleg hatályos törvények szerint Biszkut ezekért a tetteiért nem vonták felelősségre. Ha ma lenne belügyminiszter, bizonyosan frusztráltnak érezné magát.
