Első kép:
Mária az újszülött gyermekkel a jászolban, pásztorokkal, angyallal, ökörrel, szamárral, báránnyal – József nélkül.
Második kép:
József, mellette az újszülött Jézus a jászolban, körben
pásztorok, angyal, szamár és bárányok
– Mária nélkül.
Harmadik kép:
Mária és József, az újszülött kisded a jászolban, pásztorok,
angyal, szamár és bárányok
– vagyis happy end.
Karácsony táján – hiszen csak nemrég múlt el – sokféle dolog megfordul az ember fejében. Például az, hogy miért nem érezzük teljesnek sem az első, sem a második képet. Ha csak az első és a második kép között lehetne választani, vajon egy megveszekedett feminista az elsőt vagy a másodikat kedvelné jobban? És egy megátalkodott macsó a kettő közül melyiket lájkolná a fészbukon? Mi fájna jobban, és kinek egy ilyen klasszikus karácsonyi családi fotón; a férfi vagy a nő hiánya?
Egyáltalán nem fölösleges efféle kérdéseket feltenni, mikor úgy tűnik, dúl a nemek háborúja. Mintegy varázsütésre, Ákos és Kövér László egészen véletlenül egyszerre mondták meg a tutit a nő helyéről és legszentebb hivatásáról. A felhördülés persze borítékolható volt, és ezzel a varázspálcát tartók is eleve tisztában voltak.
Azóta sokféle háttérmagyarázat született e kisded játék okaira és céljaira, és nem marad következmények nélkül, hogy komoly, felnőtt emberek, férfiak és nők továbbra is szórják egymás szemébe a homokot a játszótéri homokozóban. Van persze egy-két izgalmas és szórakoztató fordulat, például az, hogy szegény Ákos talán koldusbotra jut a kiesett jövedelmek miatt, vagy az, amikor a kormány „ha harc, legyen harc” csatakiáltással felmondta a telekomos szerződéseket. De hát éljenek a szimbólumok és a szólásszabadság, amit nem lehet hirtelen csak úgy sárba tiporni. Az egész cécó még gazdaságilag is jól jöhet egyeseknek, másoknak kevésbé, de ez most mindegy. És a média is tapsol a show-hoz, szóval érdemes csinálni.
De miről is beszélünk valójában?
Látványos, hogy a magyar kormánynak egyetlen női tagja sincs. Mikor megalakult, tréfásan el is neveztem talibánkormánynak, ám azóta durvább hasonlattal is élhetnék, ha túl akarnék lőni a célon. Mert hiszen ez a lényeg: nem mindig túllőni a célon, hogy felfigyeljenek ránk.
A nők több évszázados elnyomására és háttérbe szorítására is volt néhány olyan válasz, amely alaposan túllőtt a célon. Itt van például a SCUM, azaz Society for Cutting Up Men, melynek jelentését körülbelül így fordíthatnánk: a férfiakat felhasítók társasága. Kiáltványuk 1967-ben látott napvilágot, azóta a radikális feministák alapműve. Szerzője az amerikai Valerie Solanas, az a prostituált és feminista, aki gyilkosságot kísérelt meg Andy Warhol ellen. A kiáltvány lényege, hogy a férfinem „biológiai tévedés”, ezért léte és az élethez való joga megkérdőjelezendő. A férfi szexőrült vérszívó, érzelmi parazita, tehát a szaporodást automatizálni kell, a férfinemet meg kell szüntetni, esetleg kiirtani. Mindez olyannyira mellbevágó, hogy sokan humort vélnek felfedezni benne.
A nemek közti harcban Kövér László és Ákos azért nem mentek ilyen messzire, de mindketten túllőttek a célon, és mindketten tagadhatatlan humorérzékről tettek tanúbizonyságot. Komolyan ugyanis ma Európában senki nem tenne az övékéhez hasonló kijelentéseket, hacsak nem ül „ideologikus burokban” a magyar politikai elit. A kifejezést Orbán Viktortól kölcsönöztem. Ő az európai politikai elitről beszélt, és egy egészen más összefüggésben. Úgy véli, az európai politikai elitnek „alig van kapcsolata a valósággal”. Szerinte a migránsválság „lakmuszpapírként mutatta ki a bajt”. „Európának fel kell adnia az öngyilkos hajlamokat, és talpra kell állnia.”
A dolog pikantériája, hogy ugyanezeket a megállapításokat a hazánkban kirobbant nemek közti csatározásokra is behelyettesíthetjük. „Lakmuszpapírként mutatta ki a bajt” Kövér László kijelentése, azt, hogy a magyar politikai elit elvesztette kapcsolatát a valósággal. Mert ha nem így állna a dolog, nyilvánvaló lenne számára, hogy a nők és férfiak csak együtt, egyforma jogokkal, lehetőségekkel és feltételekkel építhetik fel a jövő Magyarországát. Ahogy a gyerekcsináláshoz is mindketten kellenek, és igen, a gyerekneveléshez is, ugyanúgy szükség van mindkettőjük munkájára a háztartásban, mint minden kenyérkereső munkahelyen, sőt lenne például a kormányban is.
Urambocsá még azt is megkockáztatom, hogy ha egy nő gyermeket akar vállalni, és karriert is akar építeni, ugyanolyan normálisnak számít, mint ha egy férfi gondolkozik így. Az „ideologikus burokból” kilépve pedig észre kellene venni, hogy bár valóban szép és fontos dologról van szó, fiaink és lányaink önmegvalósításának csak része, s ráadásul csak közös része lehet ma a gyermekvállalás és gyermeknevelés. Úgy is mondhatnám, Magyarországnak „fel kell adnia az öngyilkos hajlamokat”, ezért ideje perspektívát váltani.
Ha pedig a migránsok által közvetített kultúrától féltjük Európát, nem tanácsos egy európai ország vezetőinek olyan kijelentéseket tenniük, amelyek arra a másik kultúrára hajaznak, és amelytől, állítólag, óvni akarjuk Európát, benne Magyarországot. Idegen kultúrák további minősítése helyett azonban maradjunk abban, hogy a klasszikus karácsonyi fotót én csak akkor lájkolnám, ha azon egy nő, Mária és egy férfi, József is ott lennének.
A szerző író
