A jövőnk függ a megállapodástól

A párizsi klímacsúcson egyvalakivel azonban nem egyeztettek. A Természettel.

Nem vitatható a jelentősége annak, hogy a résztvevők a klímacsúcson meg tudtak egyezni néhány nagyon fontos kérdésben. A 31 oldalas megállapodás két részre oszlik, a jogilag kötelező „egyezményre” és a jogilag nem kötelező „határozatra”. A jogilag kötelező részben a részt vevő országok kötelezettséget vállaltak, hogy a globális hőmérséklet növekedését az iparosodás előtti szinthez képest jóval 2 Celsius-fok alatt tartják, de igyekeznek nem túllépni a másfél fokot, és ennek érdekében a pénzügyi forrásokat az alacsony üvegházhatást okozó technológiák irányába terelik. Ezen az általános célon túlmenően az országok megegyeztek abban, hogy az emisszió mérése és számonkérhetősége érdekében egységes statisztikai rendszert dolgoznak ki, és a kibocsátási célok teljesülését ötévenként felülvizsgálják. A fejlett országok vállalták, hogy kibocsátásukat abszolút értékben csökkentik, a fejlődő országok pedig emissziójuk növekedésének a mérséklésére törekszenek, amelyhez a fejlett országoktól anyagi és technológiai segítséget kapnak. A kibocsátás mérséklésére országonként megállapított kvóták nem határozták meg, mindenki egyéni felelőssége, hogy a kitűzött céloknak megfelelően alakítsa saját gazdaságát.

Az egyezmény elérése szinte minden nagy ország vezetőinek érdeke volt. Obama amerikai elnöknek ambíciója, hogy a klímaváltozás elleni harc egyik jelentős személyiségeként emlékezzenek rá, és sikerült is az egyezményt úgy megfogalmazni, hogy a klímakérdésekben ugyancsak szkeptikus republikánusok az amerikai szenátusban ne utasíthassák el. Az amerikai vezetés hosszasan tárgyalt Kínával és Indiával egy közös álláspont kialakítása érdekében. Ők hárman teszik ki a világ szén-dioxid-kibocsátásának felét. Kína, a legnagyobb kibocsátó – miután Peking és más nagyvárosok időnként fuldokolnak a szmogban – szintén kész volt a megegyezésre. Angela Merkelnek is érdeke volt, hogy a menekültválsággal kapcsolatos kudarcát a közvélemény szemében valamivel mérsékelje, és az ő feladata volt Vlagyimir Putyin megnyerése is, hiszen a negyedik legnagyobb kibocsátó Oroszország. Putyin pedig valószínűleg örült, hogy végre valamiben egyetérthet a Nyugattal.

Egyvalakivel azonban nem egyeztettek. A Természettel. Ugyanis azok a kalkulációk, amelyeken a klímaegyezmények és a jelenlegi párizsi egyezmény is nyugszik, meglehetősen bizonytalan lábakon állnak. A Föld hőmérséklete az elmúlt ötszázmillió évben 12 és 24 Celsius-fok között változott, és az időszak legnagyobb részében a sarkokon nem volt jégtakaró. A jelenlegi 14 fokos átlagos hőmérséklet még a legalacsonyabbak közül való. Talán említeni sem kell, hogy az elmúlt félmilliárd évben az ember kevéssé befolyásolta a globális klíma változását. Könnyen előfordulhat tehát, hogy a mostani felmelegedés (amelyet csak a legutóbbi évtizedekben érzékelünk, hiszen a múlt század hetvenes éveiben még a Föld lehűlésétől kellett rettegnünk) nem elsősorban az emberi tevékenység eredménye. Ennek ellenére célszerű végiggondolni, hogy hogyan lehetne mérsékelni a szén-dioxid-kibocsátást és ennek kapcsán az energiafelhasználást, mert az ember természetromboló tevékenysége nagyon is bizonyított, például az állatok élőhelyeinek rohamos csökkenésében, a fajok kipusztulásában, a környezet szennyezésében. Arra viszont világosan rá kell mutatni, hogy a világot, ezen belül a legfőbb szén-dioxid-kibocsátókat uraló gazdasági ideológia tökéletesen ellentmond a kétségtelenül jó szándékú klímaegyezményeknek, a globális gazdaság, a profitcentrikusság nagyon kevés teret ad a klimatikus célok elérésének. Például az energiafelhasználás egyharmada a szállítási tevékenységhez kapcsolódik, és ameddig tízezer kilométereket szállítjuk azt az árut, amelyet, igaz, magasabb áron (viszont kisebb munkanélküliség mellett) helyben is elő lehetne állítani, az energiafogyasztás mérséklése illúzió. És azt se felejtsük el, hogy a szén-dioxid-kibocsátást meghatározó egy főre jutó energiafogyasztás alapvetően az életmódtól függ. Például az amerikai életmód fejenként 6,8 tonna kőolaj egyenértéknek megfelelő energiafelhasználást kíván, Európa ennek nagyjából a felét fogyasztja, míg Kína jelenleg a harmadát, India a tizedét, de ez utóbbi országok fogyasztása gyorsan növekszik. Illúzió azt gondolni, hogy a kitűzött célok az életmód és a gazdaságfilozófia változtatása nélkül elérhetők. Ez utóbbiakról viszont Párizsban nem esett szó.