Megrendítő és elgondolkodtató történeten dolgoztam az elmúlt napokban. Aki nem olvasta volna a Magyar Nemzet csütörtöki számát, annak röviden összefoglalom a lényeget: öntudatlan állapotban találtak egy európai férfit augusztusban Phnompenben. Egy parkban feküdt Kambodzsa fővárosában, vélhetően bedrogozva vagy megmérgezve, iratok és csomag nélkül, hiányos ruházatban – az idegenrendészeti őrizetben még napokon keresztül vért hányt. A helyi hatóságok nem tudtak kommunikálni vele, mert semmilyen általuk beszélt nyelven nem értett. Hetekkel később derült ki, hogy magyar állampolgár: egy Pest megyei hajléktalan. A férfit a külügyminisztérium kérésére a Baptista Szeretetszolgálat hozta haza múlt szombaton a dél-ázsiai országból. Időközben lapunk kinyomozta: a rossz szellemi állapotban lévő magyar két magyarországi és egy romániai cég ügyvezető igazgatója vagy tulajdonosa volt – a három vállalkozásban az a közös, hogy mindegyik ellen adóhatósági eljárás indult köztartozás miatt. A hajléktalan férfi egyedül biztosan nem volt képes elutazni egy másik kontinensre, mint ahogy az sem valószínű, hogy maga alapította volna a cégeket.
A történet kapcsán jogos a kérdés: stratégiát váltott a magyar alvilág egy része, és immár nemcsak hajléktalanokra íratják az adó- vagy áfatartozást felhalmozó zűrös cégeket, hanem megpróbálják eltüntetni is az újdonsült tulajdonosokat? Azt már régóta tudjuk, hogy a kiszolgáltatott helyzetben lévő, sokszor a józan ítélőképesség szikrájával sem rendelkező hajléktalanok kihasználására egész iparág épült – bankhiteleket vesznek fel a nevükben, amelyeket sohasem törlesztenek; autókat lízingelnek, amelyeket azonnal eladnak vagy szétszednek, hogy alkatrészként lehessen értékesíteni őket. És persze megy a már-már ipari méretű papírgyártás: veszteséges vagy komoly adótartozást felhalmozó cégeket íratnak a nevükre. Székelyföldi ismerősöm mesélte: az egyik panzió dolgozója panaszkodott neki arról, hogy úgynevezett hajléktalanjáratok jönnek hozzájuk – kigyúrt emberek szervezésében kisbusznyi fura figura érkezik a szálláshelyre. A pár napos ottlét során háromszori étkezést, este pedig bort is kapnak, de a panziót nem hagyhatják el. Napközben öltönyös urak, ügyvédek, közjegyzők, cégtulajdonosok érkeznek látogatóba, és hosszú órákon keresztül papírokat íratnak alá a vendégekkel. Az üzlet oda-vissza működik: magyar hajléktalanok megveszik a romániai cégeket, a romániai kiszolgáltatott emberekre ráíratják a zűrös magyar vállalkozásokat, alaposan megnehezítve ezzel mindkét ország adóhatóságának a dolgát. És ez csak egyik területe a modern, XXI. századi emberkereskedelemnek.
A héten derült fény egy másik, nem kevésbé megrázó történetre: Floridában 11 évre ítélték azt a magyar férfit, aki szexrabszolgaságra kényszerített fiatal, a húszas éveik legelején járó homoszexuális fiúkat. A magyar banda még beszédes nevű céget is alapított erre a tevékenységre: a Never Sleep nevű vállalkozás sohasem alvó alkalmazottainak néha napi húsz órán át kellett a kliensek rendelkezésére állniuk. Előbb egy New York-i lakásban dolgoztatták a három fiatalt, később Floridában kellett kiszolgálniuk mindenkit – az áldozatokat néha az elrablóik is megerőszakolták. Elvették útleveleiket, de még az otthon maradt rokonaikat is megfenyegették, ha a fiúk nem dolgoztak rendesen. Ha jól teljesítettek, kaphattak több ételt és cigarettát. Kanada legnagyobb emberkereskedelmi ügye is magyar állampolgárokhoz kötődik: Hamilton városába ott élő magyar romák csábítottak ki országunkból embereket, hogy aztán fizetés nélkül dolgoztassák, pincében altassák őket, és felvegyék a nevükben a nagyvonalú szociális segélyt. „Azt hittem, hogy Kanadában új életet kezdhetek, ehelyett rabszolgának adtak el” – állította a Hamilton Spectatornak egy pápai cigány ember, aki az azóta beigazolódott gyanú szerint az emberkereskedelemre szakosodott banda áldozata lett.
Aki azt gondolná, hogy ezek egyedi és elszigetelt esetek, azoknak rossz hírem van: egyre nő a külföldön bajba kerülő magyar állampolgárok száma. A Baptista Szeretetszolgálat csak az elmúlt hét napban három magyart hozott haza a világ különböző pontjairól: egy fiatal lányt Londonból, egy férfit Bangkokból és a fentebb már említett hajléktalant Kambodzsából. És ez csak a jéghegy csúcsa, a legtöbb esetben prostituáltak kerülnek bajba: jól szervezett bűnbandák ezrével viszik ki a magyar lányokat a világ nagyvárosaiba, hogy azok komoly vagyonokat keressenek nekik. Egyáltalán nem újságírói túlzás ez a szám – Amszterdam piroslámpás negyedében már évekkel ezelőtt volt egy vízparti szakasz, amelyet a helyiek nemes egyszerűséggel Nyíregyháza utcának kereszteltek, mert a kirakatokban dolgozó lányok zöme erről az észak-magyarországi településről származott. A szeretetszolgálat úgynevezett védett házaiban évente száznál is több ilyen, a stricije elől megszökő lányt próbálnak elrejteni ideig-óráig – az már a magyar rehabilitációs rendszer kudarca, hogy ezeket a lányokat szinte sohasem sikerült újraintegrálni a társadalomba, inkább önszántukból visszamennek az utcára. Azzal a reménnyel, hogy egyedül is menni fog, és ez egészen addig működik, amíg találkoznak egy kigyúrt testalkatú futtatóval.
Advent idején, amikor divat lett látványos melegétel-osztással letudni a már-már kötelező karitatív gesztust a rászorulóknak, érdemes arról is elgondolkodni: megtesz-e mindent a társadalom azért, hogy ezek a kiszolgáltatott emberek ne váljanak szinte törvényszerűen áldozatokká? Ha már érdemben segíteni nem tudunk, legalább gondoljuk végig, miért van az, hogy a magyar árvaházakból kikerülő fiatal lányok döntő többsége, nyolcvan-kilencven százaléka prostituált lesz itthon, vagy valamelyik nyugat-európai nagyvárosban. Jó volna, ha a törvényhozók is elgondolkodnának azon: mi lenne, ha olyan jogszabályt hoznának, amelynek értelmében az adótartozást felhalmozó cégeket csak úgy lehetne eladni-átruházni, ha az előző tulajdonos vagy ügyvezető igazgató előbb rendezi a tartozást? És persze felvetődik a nyomozó hatóságok felelőssége is: ha elkapnak egy hajléktalan cégtulajdonost, ne zárják le az ügyet azzal, hogy megvan az elkövető, sikeres volt a felderítés, mert nem valószínű, hogy az utcán élő embernél landolt az esetenként akár százmilliónyi sikkasztott pénz.
Nem dolgom az ítélkezés: előfordulhat, hogy a szerencsétlenül járt emberek egy része maga is sokat tett azért, hogy rosszra forduljon az élete. Tudom, vannak, akik elitták a fedelet a fejük fölül, tönkretették a maguk és a családjuk életét. Elfogadom, hogy akadnak olyan lányok, akik úgy gondolják, joguk van a testük áruba bocsátásával megkeresni a kenyerüket. Sokukon hiába próbálunk segíteni, mert egyszerűen ellökik a feléjük nyújtott kezet – nem mennek be a hajléktalanszállóra, mert ott korlátozva érzik a szabadságukat, mások pedig egyszerűen kiröhögnek, amikor azt mondjuk, az utcán való strichelés helyett menjenek el napi nyolc-tíz órát dolgozni havi nyolcvan-százezer forintért. Mindez azonban nem menti fel azokat, akik kihasználják, megalázzák, átverik ezeket az embereket, és ezzel mérhetetlen károkat okoznak a társadalomnak. Ne legyenek illúzióink: az adócsalás során ellopott százmilliókat tőlünk, adófizetőktől vették el, és azok, akik emberi roncsként végzik az életüket, szintén a túlzsúfolt, rosszul fizetett, akadozva működő magyar egészségügyi és szociális rendszert terhelik.
