A kapcsolati tőkéről – másképp

Megfelelő kapcsolatok, ifjúkorban köttetett szövetségek nélkül a legtehetségesebbek sem jutnak messzire.

Ha a „munkaalapú társadalom” létrehozása azt jelenti, hogy az állampolgárok többsége saját keresetéből tartja fenn magát, nem pedig állami segélyekből vagy egyéb juttatásokból, akkor az Orbán-kormány e törekvése feltétlenül támogatásra érdemes. Ezt az értelmezést támasztja alá a miniszterelnök több nyilatkozata, amelyekben a munkaalapú társadalmat a jóléti állammal állította szembe. A gyakorlatban viszont az ebbe az irányba tett lépések a közmunkán és a szakmunkán keresztül vezetnek, vagyis olyan tartalmat adnak ennek a fogalomnak, amely azt inkább a „tudásalapú társadalom” ellentétévé teszi. Ez a viszonylag elvont dilemma az oktatás területén válik igazán kézzelfoghatóvá, sőt adott esetben húsba vágóvá: vajon mit kell jobban támogatnia az államnak: a közoktatás általános műveltséget – hivatalos kimenetként pedig érettségit – kínáló formáit vagy a szakképzést? Gimnáziumból vagy szakiskolából kell több?

Erre a kérdésre látszólag az a válasz, hogy ezt a tanulók élethelyzetének kell eldöntenie. Hiszen másfajta képzési formára van szüksége mondjuk egy fővárosi középosztálybeli csemetének és egy borsodi faluból útnak induló kisdiáknak. Az előbbinek nyilvánvalóan érettségiznie érdemes, hogy aztán egyetemen tanuljon tovább, míg az utóbbi valószínűleg csak az idejét fecsérli az általános műveltség kényszerű hajszolásával. Sokkal jobban jár, ha inkább szakmát kap a kezébe, méghozzá a munkaerőpiac aktuális elvárásainak megfelelően. Így lehetősége nyílik arra, hogy mielőbb munkához és önálló keresethez jusson, és ezáltal kilépjen a nyomor lefelé húzó spiráljából, amely az ország elmaradottabb térségeire, leszakadó kistelepüléseire jellemző.

Ez azonban csak akkor lenne ilyen egyszerű, ha a közoktatásnak mindössze ez a két fő funkciója lenne, vagyis kizárólag általános műveltség vagy szakmai ismeretek átadására szolgálna, képzési formától függően. Ebben az esetben valóban az volna az alapkérdés, vajon képesítést szerezzen-e vagy inkább „művelődjön” a gyerek. A helyzet azonban ennél jóval összetettebb, és ezt nemcsak szobatudósok állítják, hanem olyan szakemberek is, akik terepen szerezték a tapasztalataikat. Olyanok, akik közelről ismerik az elmaradott térségek nyomorát, mert évek, évtizedek óta küzdenek annak enyhítéséért, az ott felnövekvő fiatalok társadalmi integrálásáért. Ilyen például Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, akivel kapcsolatban azt is érdemes megemlíteni, hogy Tarnai Zoltánnal közösen ő jegyzi a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége által nemrégiben közrebocsátott Idők jelei című vitairat szociális ügyekkel kapcsolatos fejezetét. A Magyarország jövőjével foglalkozó dokumentumra egyébként éppen Orbán Viktor irányította rá a figyelmet, amikor méltató beszédet mondott annak októberi bemutatóján.

Vecsei Miklós év végén az Info Rádiónak adott hosszabb interjút, amelynek több mozzanatát is érdemes lenne idézni. A szociálpolitikai kérdésekkel foglalkozó beszélgetés feltűnően gyakran kanyarodott az oktatás ügye felé. A hátrányos helyzetű, elsősorban roma gyerekek felzárkóztatásáról szólva Vecsei Miklós a szeretetszolgálatnál szerzett tapasztalatai alapján úgy fogalmazott: „Az integráció az oktatásban valósulhat meg, később már nagyon nehéz. Tehát ha egy gyerek az általános iskolában nem is tud integrált környezetben tanulni, de tovább tanul, és adja Isten, gimnáziumba kerül, az a gyerek meg van mentve. Teljesen mindegy, hogy honnan jön. Egy érettségivel ma Magyarországon lehet boldogulni, az érettséginél van a választóvíz, nem a szakmánál. És azért nem, mert nem a szakvégzettség számít, hanem a kapcsolat. Mindenben, mindegyikünk életében a kapcsolat erősebb, mint a végzettség. Akkor fogok elhelyezkedni jó helyen, ha az én jó barátom jó helyen dolgozik, és beajánl. [ ] Lehet, hogy én nem megyek tovább egyetemre, de a padszomszédom továbbmegy, és az ő kapcsolati hálója valahol az enyém is lesz.”

Vecsei Miklós szavai elsősorban nem a hazai közállapotokat minősítik – bár kétségkívül azokat is –, hanem annak a tényezőnek a jelentőségére mutatnak rá, amit a szociológusok társadalmi tőkének neveznek. A fiatalkorban kialakult kapcsolati háló, az iskolás évek során kiépített bizalmi viszonyok igen fontos befektetései az egyénnek, melyek később életének számos területén, így a munkaerőpiacon való helytállása során is kamatoznak. Innen nézve az iskola nem csupán az általános vagy szakismeretek megszerzését biztosítja, hanem a társadalmi tőkéét is, ami legalább olyan fontos – Vecsei szerint még fontosabb is –, mint az elsajátított tananyag. Vagyis az előrelépést, a nyomorból való kilábalást nem a szakképesítés megszerzése szolgálja leghatékonyabban, hanem az, ha a hátrányos helyzetű gyereknek lehetősége van minőségi „tőkefelhalmozásra”. Hiszen hiába lesz szakmája, ha nem rendelkezik azokkal a kapcsolatokkal, amelyek az elhelyezkedését segítenék, s amelyekre más képzési formában nagyobb eséllyel tudna szert tenni. Mindez pedig máris egészen más fénytörésbe helyezi a gimnázium kontra szakiskola kérdést.

Ráadásul nem csak azt. Ugyanez elmondható az egyetemi képzésről is, amely szintén nem pusztán diplomához, hanem kiterjedt kapcsolati hálóhoz juttatja a benne részt vevőket. Többek között ez magyarázhatja, hogy a közkeletű vélekedéssel ellentétben Magyarországon a bölcsész végzettségű hallgatók elhelyezkedésének aránya semmivel sem rosszabb, mint a mérnök végzettségűeké. Nem az fog nagyobb kólát és sült krumplit kínálni a gyorsétteremben, aki rossz, úgymond piacképtelen szakot választ, hanem aki túl hamar kiesik az oktatási rendszerből. Aki pedig minél tovább benne marad, s érettségit tesz, majd diplomát szerez, az nagyobb eséllyel talál a végzettségének megfelelő állást – nem is feltétlenül tudásának, hanem ismeretségeinek köszönhetően.

Hogy még egy szempontot felvessünk: többek között ez a jelenség nehezíti azoknak a magyar munkavállalóknak a hazatérését is, akik hosszabb időt töltenek el külföldön. Azt hinnénk, hogy a magyarországi cégek és intézmények tárt karokkal várják a nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező, világlátott munkaerőt. Személyes beszélgetésekből azonban kiderül, hogy vannak, akiknél a visszatérés azért hiúsul meg, mert az eltelt idő alatt a kapcsolati hálójuk meglazult, s így jóval kisebb eséllyel találnak olyan állást, amely megfelelne az igényeiknek. A társadalmi tőke tehát nemcsak a munkaerőpiacra való belépés, hanem a magyar munkaerő itthon tartása vagy esetleges hazacsábítása szempontjából is fontos szerepet játszik – hiányában, mint láttuk, az utóbbi meg is hiúsulhat. Amikor pedig ez mégis sikerül, ott nemritkán egy volt gimnáziumi vagy egyetemi ismeretség áll a háttérben. A jó értelemben vett munkaalapú társadalomhoz, a munkanélküliség és a vele együtt járó nyomor felszámolásához tehát nem elsősorban a szakmunkán keresztül vezet az út. Amikor képzési formákról gondolkodunk, nem csupán azt kell tekintetbe venni, hogy szakmát vagy műveltséget biztosítanak-e, hanem azt is, hogy hozzájárulnak-e a társadalmi tőke felhalmozásához, amely később mindkettő – a szaktudás és az ismeretek – hasznosulását segítheti. Megfelelő kapcsolatok, ifjúkorban köttetett szövetségek nélkül ugyanis a legtehetségesebbek sem jutnak messzire.

Ezt talán nem is kell hangsúlyozni egy olyan országban, ahol a három legfőbb közjogi méltóság – a miniszterelnök, a köztársasági elnök és az Országgyűlés elnöke – egy egyetemi szakkollégiumból került ki. És ezt minden politikai él nélkül állítjuk.