A Magyar Nemzeti Bank nem Isten teremtménye

Hanem a magyar államé. Amely törvényt is alkotott hozzá.

A Magyar Nemzeti Bank nem Isten teremtménye. Hanem a magyar államé. Amely törvényt is alkotott hozzá. Jegybanktörvényként ismert hivatalos neve: 2013. évi CXXXIX törvény. E törvény II. fejezetének 5. § (4) bekezdése értelmében az MNB részvényei az állam tulajdonában vannak. A tulajdonost a nemzetgazdasági miniszter képviseli. Vélhetőleg ebből mindenki számára világos, hogy az MNB állami intézmény. Egyébként részvénytársasági formában működik, állami forrásokból alakult és gazdálkodik. Tehát bármiféle definíció szerint minden egyes fillér, amely az MNB nyereségét, veszteségét, tőkéjét, eredménytartalékát képezi, közpénz. Mert ha nem, akkor micsoda?

Az MNB az államháztartással kapcsolatban áll, amiről a jegybanktörvény negyedik részének 41. szakasz 147. § (1) bekezdése egyebek mellett ekképpen rendelkezik: „Az MNB a külföldi pénznemben fennálló követeléseinek és kötelezettségeinek a tárgyév utolsó napján érvényes hivatalos árfolyamon történő értékeléséből származó árfolyamnyereséget, illetve árfolyamveszteséget a forintárfolyam kiegyenlítési tartalékába köteles helyezni.” Ugyanezen paragrafus (4) bekezdése szerint: „Ha az (1) és (2) bekezdés szerinti kiegyenlítési tartalékok összege a rendelkezésre álló adatok alapján negatív egyenlegű, és ezen negatív egyenleg meghaladja az eredménytartalék és a tárgyévi eredmény pozitív összegét, akkor a negatív egyenlegnek az eredménytartalék és a tárgyévi eredmény pozitív összegét meghaladó mértékéig, illetve az eredménytartalék és a tárgyévi eredmény negatív egyenlege esetén a kiegyenlítési tartalékok negatív egyenlegének mértékéig a tárgyévet követő év március 31-éig a központi költségvetés az eredménytartalék javára pénzben térítést nyújt, amit a tárgyévi mérlegben el kell számolni.”

A költségvetés tehát fedezi az MNB veszteségét (ha van). Közpénzből fedezi.

Az ötödik rész 51. szakasza az MNB bevételeiről rendelkezik, és a 170. § (3) szakasza értelmében az MNB által kiszabott bírságból származó bevétel „(d) alapítványi támogatásra [ ] fordítható”. Ez a szakasz felsorolja, milyen lehetőségekkel élhet az MNB. Továbbmegyek: csak ebből a forrásból lehet alapítványt támogatni. Nyereségből, eredménytartalékból nem. Erre a törvény nem ad felhatalmazást. Az MNB eredményének felosztásáról a törvény II. fejezetének 8. része, annak is a 12. §-a alapján az igazgatóság dönt, amely osztalékot fizethet, vagy – lásd fent – a nyereséget eredménytartalékba helyezi.

Vagy ez, vagy az. Harmadik lehetőség nincs.

Mindezekből az olvasó megértheti: az MNB az államháztartás részeként működik, nem pedig Mohamed koporsójaként lebeg ég és föld között. Amennyiben veszteséges, azt a magyar állam megtéríti, ha nyereséges, akkor a nyereséget vagy kifizeti osztalékként egyedüli részvényesének, a magyar államnak, vagy eredménytartalékba helyezi. Ez így logikus, mivel az MNB – ma már – nem spekuláns, hanem más feladatok ellátása mellett a devizatartalékok kezelője. E tevékenysége közben akaratán kívül is elszenvedhet veszteséget. Ezt hívták korábban „sterilizálásnak”, amikor a veszteség a forint devizákkal szembeni erősödése miatt keletkezett. Ezt a költségvetés megtérítette. Ha a forint gyengül, az MNB devizatartalékai többet érnek, tehát papíron nyereség van. Ezt az MNB jelenleg alapítványokba feccöli, illetve műkincseket vesz belőle. Támogathat alapítványt, vehet műkincset. De nem ebből a nyereségből, hanem a kiszabott bírságokból származó bevételekből – lásd fent. Ezt a törvény taxatíve mondja ki, tehát más forrásból nem végezhet ilyen műveleteket. De mégis teszi. Százmilliárdos nagyságrendben. És amikor ezt a gyakorlatot a Magyar Tudományos Akadémia közgazdaság-tudományi bizottsága bírálni merészeli, az MNB immáron megszokott módon útszéli, személyeskedő közleményben utasítja vissza azoknak a bírálatát, akiket ő elavult nézetek képviselőinek tart.

Vajon milyen alapon? A fő asztrológus, a jegybankelnök Matolcsy György, az egyébként színtiszta neoliberális gazdaságpolitikát alkalmazó korábbi nemzetgazdasági miniszter, a Széll Kálmán-terv, a Széll Kálmán-terv 2.0, a Wekerle-terv kidolgozója (emlékszik még ezekre valaki?) elszabadult hajóágyúként dübörög fel és alá a hazai felsőoktatásban, a budapesti ingatlan- és műtárgypiacon. Teljes kormány- és többségi parlamenti felhatalmazással. A következmények néhány éven belül láthatóvá válnak. Legalábbis a felsőoktatás területén. Jövendő közgazdászaink nem lesznek képesek a „kettő meg kettő az mennyi?” kérdésre anélkül válaszolni, hogy ne huszonkettő jöjjön ki nekik. Vagy amennyit az elnök úr gondol.

Uramisten.

A szerző közgazdász