Az a politikai közösség a legjobb, amely a középosztályra támaszkodik – vallotta Arisztotelész. A görög filozófus így ír erről Politika című művében: ha megállapodunk abban, hogy a mérséklet és a középút a legjobb, akkor „nyilvánvaló, hogy a vagyoni állapotban is valamennyi közt legtöbbet ér a közepes”. Sőt, szerinte csak ott lehetséges demokrácia, ahol „népes a középosztály, és lehetőleg mindkét, de legalábbis az egyik félnél jelentékenyebb; mert így a másik, gyengébb féllel együtt a maga javára billenti a mérleget és megakadályozza, hogy az ellenkező véglet érvényesüljön”. Az arisztotelészi eszményi világban tehát lényeges, hogy a középosztály számbelileg is meghaladja a nagyon szegényekét vagy a nagyon gazdagokét, mert csak így képzelhető el, hogy a politikai döntések a józan ész talaján szülessenek.
Ezt az ideális állapotot az ókorban sem érték el a társadalmak, az utána következő hosszú évszázadok pedig lényegében demokrácia- és középosztálymentesen teltek el. A XVIII. században indult el igazán a polgárosodás folyamata, de még az 1900-as évek is úgy köszöntöttek be, hogy tovább nyílt az olló a szegények és a gazdagok között. Ám a XX. század jobbik felében – mint azt Thomas Piketty francia sztárközgazdász és mások számokkal is bizonyították – az egyenlőtlenségek átmenetileg mérséklődtek. A középrétegek csendes forradalmuk jegyében kiharcolták a termelékenység növekedésével arányos béremelést, magasabb szintű szakmai tudásuk és nagyobb politikai aktivitásuk révén pedig – úgy tűnt – egyre inkább a maguk képére formálták a társadalmat.
Ennek a világnak az Egyesült Államok lett az első számú kirakata. Az irigyelt amerikai álom főszereplője a rendezett kertvárosban élő család, ahol a családfő fizetéséből tágas, úszómedencés házra, legalább két jó autóra és sikeres utódok felnevelésére is futja. Igaz, a fogyasztói paradicsom mítoszát már a hetvenes–nyolcvanas évektől érték csapások – „hála” az angolszász neoliberális kapitalizmus és a globalizáció térhódításának –, de igazán a 2008-as gazdasági válság küldte a padlóra a középosztályt.
A jövedelmi egyenlőtlenségek újra növekedésnek indultak, s manapság az amerikai alkalmazottak 71 százaléka kevesebbet visz haza, mint amennyi – alsó hangon legalább évi 50 ezer dollár – a középosztálybeli lét fenntartásához szükséges. Az arisztotelészi számbeli fölény is a múlté: az amerikai nonprofit kutatóközpont, a Pew Research Center szerint tavaly az alsóbb és a felsőbb jövedelmi osztályban élők száma közel félmillióval haladta meg a középosztályét, s a folyamat megállíthatatlannak tűnik.
Még rosszabb a helyzet, ha azt nézzük, mekkora részt hasítanak ki az összes jövedelemből a középosztálybeli családok: ez az arány az 1970-es 62 százalékról 2014-re 43 százalékra csökkent. A leggazdagabbak vagyona a középosztálybeliekének a háromszorosát tette ki 1983-ban, harminc évvel később viszont már hétszeres különbség állt fenn. Egy másik kutatás szerint a megkérdezettek 62 százaléka arról számolt be, hogy kénytelen volt csökkenteni kiadásait, és 85 százalék azoknak az aránya, akik szerint jóval nehezebb fenntartani megszokott életmódjukat, mint tíz évvel ezelőtt.
Mindez saját helyzetük megítélésében is lecsapódik: egyre többen érzik, hogy lejjebb csúsznak a társadalmi ranglétrán. Ha ez így folytatódik – mondják egyes elemzők –, az egész társadalom lenullázódik, hiszen kiesik a középosztály, amely hagyományosan Amerika tartópillére. Szerintük a folyamat a világ más részein is megindult, az egyenlőtlenségek megállíthatatlanul nőnek, s egyre nagyobb vagyon koncentrálódik egyre kevesebbeknél: tavaly már mindössze 62 milliárdos kezében volt a világ vagyonának fele.
Fölvetődik a gondolat: ezek szerint ennyi volt? Egy röpke évszázad sem adatott a középső jövedelmi sávban terebélyesedő jóléti társadalomnak? Lehetséges, de a számok globális szinten mást mutatnak, és a helyzet nem mindenhol olyan riasztó, mint Amerikában. Migránsválság ide vagy oda, Németországban a középosztály egész jól állja a sarat: jövedelme alapján a lakosság 78 százaléka sorolható ebbe a kategóriába, amely a magánvagyon 70 százaléka felett rendelkezik.
A skandináv országokban és Svájcban sem kell kongatni a vészharangot. Sőt, a világ legnépesebb államaiban (Kínában, Indiában, Brazíliában) az elmúlt évtizedek gazdasági növekedése százmilliókat emelt ki a szegények sorából. Bár a feltörekvő államok középrétegei jövedelem és vagyon tekintetében még nem hasonlíthatók össze a nyugati országok középosztályaival, a Világbank kutatása szerint annyival nőtt a számuk, hogy ellensúlyozni tudják nyugati sorstársaik jövedelmének és vagyonának erodálódását.
Tavaly először már a kínai középosztály volt a legerősebb a világon: 109 millió főt számlált, szemben az amerikaiak 92 milliójával. Világszerte pedig 664 millió fő, a globális felnőtt népesség 14 százaléka tartozik a középosztály soraiba, míg 2000-ben még csak 524 millióan voltak. Ez idő alatt – a 2008-as válság okozta megtorpanás ellenére – 122,6 milliárd dollárral gyarapították vagyonukat.
Egy új jelenségre is felhívják a figyelmet a szakértők: miközben a világ jelentős része – így Magyarország is – még mindig azzal van elfoglalva, hogy a nemzeti középosztály erősítésén keresztül próbálja élénkíteni a gazdaságot, kezd kialakulni egy globális felső- és középosztály. Közös nyelvük az angol, közös platformjuk az internethez és a közlekedéshez való szabad hozzáférés.
Megfelelő anyagiak birtokában a világ bármely pontján tudnak élni és üzletelni, s hamarosan több szál fűzheti őket egymáshoz, mint saját nemzeti középosztályukhoz – véli Bob Adams elemző. Hozzá hasonlóan mind többen látják úgy, hogy az amerikai középosztályból két út vezet kifelé: az egyik része globalizálódik, a másik része viszont menthetetlenül lecsúszik. A legrosszabb esetben az elvékonyodó nemzeti középosztály a szupergazdag felső réteg és egy a megélhetésért küzdő, kiszolgáltatott prekariátus közé szorul.
Hogy kisebb-nagyobb késéssel másutt is ez lesz-e forgatókönyv, nem tudni. Mind több középosztálybeli kezd azonban félni, rettegni, ami termékeny táptalajul szolgálhat a szélsőséges nézetek számára. Korunk populista politikusainak – így Donald Trump republikánus elnökjelölt-aspiránsnak – a legnagyobb felismerése abban áll, hogy kampányaikban már nem a nincstelenekre építenek, hanem a magát egyre inkább „veszélyeztetett fajnak” tartó középosztályra. Már ahol van ilyen: bár retorikájában az Orbán-kormány is rendszeresen a középosztály felemelésére helyezi a hangsúlyt, kérdés, hogy nálunk egyáltalán létezik-e ilyen réteg abban az értelemben, ahogy azt Nyugat-Európában használják.
Hazánk ugyanis – csakúgy, mint a többi kelet-európai ország – késve kapcsolódott be a globális piacgazdaság vérkeringésébe, ezért nem zajlott az az eredeti anyagi és szellemi tőkefelhalmozás, mint a fejlett országokban. Az utóbbi évek szimbolikus politikai döntései pedig – mint az egykulcsos adórendszer bevezetése vagy a végtörlesztés – a már meglévő egyenlőtlenségek növekedéséhez, az amúgy is erőtlen középosztály gyengüléséhez vezettek.
Feladat tehát van bőven. Hazánkban az, hogy a kormány rádöbbenjen: nemcsak hangzatos ígéretekre, hanem hosszan tartó dinamikus növekedésre, a feudális jellegű osztogatás befejezésére van szükség ahhoz, hogy valóban erős középosztály alakuljon ki. De a tét a világban is óriási: Francis Fukuyama filozófus szerint ma a középosztály „a demokrácia legerősebb bástyája”. Mi lesz, ha ledől?
