Ki nyerhet a szíriai játszmában?

Moszkva sakkot adott Washingtonnak, de a mérkőzésnek még nincs vége.

A legélesebben ma Oroszország szembesíti a Nyugatot az új realitásokkal, így aztán rá zúdul annak minden haragja. Moszkva hol csak tükröt tart, hol pedig – cinikusan másolva az amerikai módszereket – a konfliktusokat is vállalva érvényesíti érdekeit. Erre a határozott fellépésre elsősorban az orosz nemzeti érdekeket a NATO keleti terjeszkedésétől a rakétavédelmi rendszer európai telepítésén át az úgynevezett színes forradalmakig mind durvábban figyelmen kívül hagyó amerikai lépések kényszerítették a Kremlt. Az utolsó csepp a pohárban az Ukrajnában két éve végrehajtott fordulat volt, amelyre válaszul Moszkva durván, de jól érthetően Washington és szövetségesei értésére adta, hol húzódik az a vörös vonal, amelyet nem léphetnek át büntetlenül. S bár Oroszország gazdasági értelemben ugyancsak sebezhető, katonai, politikai és diplomáciai súlya azonban érezhetően alátámasztja ezt a figyelmeztetést. Ráadásul az utóbbi hónapok azt is megmutatták, hogy a Kreml ügyes taktikai lépésekkel immár nemcsak a saját régióját érintő, de globális kérdésekben is megkerülhetetlenné tette magát. Ebben az értelemben a szíriai szerepvállalás Putyin stratégiájában az Ukrajna kapcsán felvállalt konfliktus folytatásának is tekinthető, aminek következtében az Egyesült Államok nemcsak a posztszovjet térségben, hanem már a Közel-Keleten is azzal a ténnyel szembesül, hogy egyedül képtelen uralni a világot, kénytelen tárgyalni, amelyek során nemegyszer kompromisszumokra kényszerül.

Bár az új világrend mellett messze nem csak Moszkva áll ki, jelenleg a leglátványosabb Amerika és Oroszország érdekeinek ütközése, amelynek elkerülhetetlen kísérője az információs háború. Ennek része az orosz fenyegetés felnagyítása, a birodalmi álmok újraéledéséről szőtt eszmefuttatások, az emberi jogi kártya folyamatos kijátszása, mint ahogy a Litvinyenko-gyilkosság előrángatása és a Putyin korruptságáról, milliárdos vagyonáról bizonyítékok felmutatása nélkül készülő filmek is. Természetes módon Moszkva sem marad adós: az orosz médiában egymást érik a Nyugat alkonyáról, Amerika imperializmusáról és Európa hanyatlásáról szóló, a valós problémákat itt is előszeretettel eltúlzó híradások. Ebben a háborúban mindennapos a kettős mérce, így az objektivitására oly kényes New York Times szerkesztőségi cikkében úgy tálalja a müncheni megegyezést, mint amely megszabadítja az orosz bombázások okozta szenvedésektől a szír népet. Arról persze egy szó sem esik, hogy éppen Washington politikája borította lángba a Közel-Keletet, s az Egyesült Államok vezette koalíció nem öt, hanem már huszonöt hónapja bombázza Szíriát. A Basár al-Aszad elnök mérsékeltnek nevezett ellenzékét gyengítő orosz támadásokat felróva arról is mélyen hallgat a nyugati sajtó nagy része, hogy mások sem csupán az Iszlám Állam állásait bombázzák, hanem saját és szövetségeseik ellenségeiét is.

Ki tudja, meddig játszhatta volna Amerika a Közel-Keleten a világ csendőrének szerepét – hol hátulról irányítva régióbeli szövetségeseit, hol maga is bombázva nemcsak az Iszlám Állam, hanem a szíriai kormányerők állásait –, ha követ dobva az állóvízbe tavaly szeptemberben Aszad kérésére Oroszország be nem lép a dzsihadisták elleni háborúba. Mint elemzésében a Le Figaro szemleírója megjegyzi, Putyin igazi dzsúdósként érez rá az ellenfél gyenge pontjaira, például az iszlám szélsőségesek ellen harcoló kurdokat is támadó Ankara kettős játékára, az ebből fakadóan Washingtonnal feszültté váló viszonyára, s a lehető legkisebb erőfeszítéssel éri el célját. De még ez előtt kiváló taktikai érzékkel olyan pillanatban lépett be a konfliktusba, amikor azt segítségként értékelhette a menekültek áradatával megküzdeni képtelen Európa és az Iszlám Állammal szemben tehetetlen Egyesült Államok is. A globálissá tágult játszmában valódi súlyánál nagyobb szerepet játszó Moszkva szerepvállalásával lépéskényszerbe hozta Washingtont, egyúttal keresztülhúzta Amerika régióbeli szövetségeseinek, Törökországnak és Szaúd-Arábiának a terveit. Közben megerősítette saját favoritját, Aszadot, s a szunnitákkal szemben felértékelte a síita Iránt.

Az Aszad ellenzéke által uralt Aleppó bekerítésével a Nyugatnak lassan nem marad más választása, mint a kormányerőket támogatni az Iszlám Állammal szemben. Ebben a helyzetben érhet igazán sokat, ha Moszkva leülteti a tárgyalóasztalhoz a szíriai elnököt.

A Nyugat cserébe megértőbb lehet Oroszország igényeivel szemben az ukrán válság rendezésében, amely nem utolsósorban a szankciók feloldásának a feltétele. Persze a másik oldal sem ül karba tett kézzel, s ha az Egyesült Államok mozgásterét szűkíti is az elnökválasztási kampány, szövetségesei már jelezték, hogy készek a szárazföldön beavatkozni a konfliktusba. S azzal Oroszország is tisztában van, hogy mit jelent, ha Szaúd-Arábia és Törökország megindítja az erőit. Ez a felismerés késztette a maga részéről önmérsékletre, hiszen egy elsöprő győzelem Aleppónál nem a háború végét, hanem nagy eséllyel egy új háború kezdetét jelentené. Ebbe beleragadva pedig Moszkva a legügyesebb taktikázás mellett is csak veszíthetne. Meghaladná az erejét, s könnyen úgy járhatna, mint a Szovjetunió Afganisztánnal. Lehet, hogy Amerika csak erre vár?