Liberális narratívák és a demokrácia

Az egy százalék felhúzta maga után a meggazdagodáshoz vezető létrát.

Az utóbbi néhány évtizedben nagyobb lett a szakadék szegények és gazdagok között. Christopher Lasch már a 90-es évek közepén (The Revolt of the Elite, 1996) rámutatott arra, hogy Amerikában elterelik a figyelmet a jövedelmek közötti szakadékról. Mesterségesen a viták középpontjába állítják a társadalmon belüli kisebbségek helyzetét, ami nem lebecsülendő probléma, de vannak ennél sokkalta jelentősebbek, mint például a rendkívül megugrott különbségek a jövedelmek között, s ezek viszont a társadalom széles rétegeit érintik. Úgy tűnik, mintha az elitnek nem lenne érdeke, hogy ezekre ráirányuljon a reflektor.

Vitaindító:
Csizmadia Ervin: Liberalizmus és liberális demokrácia (január 8.).

Hozzászólások:

Csejtei Dezső: A liberalizmus bájai és bajai (január 11.)

Kardos Gábor: Egy eszme globális válsága (január 14.)

Szilvay Gergely: A tolerálhatatlan intolerancia (január 21.)

Szent-Iványi István: Liberalizmusvita Magyarországon (január 25.)

Egedy Gergely: A posztliberalizmus esélyei (január 29.)

Tóth Csaba: A toleráns liberalizmus védelmében (február 3.)

A XIX. században a lincolni elképzelések a demokráciáról még azon alapultak, hogy minden bérmunkás potenciális kistulajdonos, s előbb-utóbb, ha takarékos, azzá is válhat. A demokrácia alapjának a tulajdont tekintették. Azzal számoltak, hogy a jövedelemszintek többé-kevésbé kiegyenlítődnek, s hogy ha szorgalmas, a bérmunkásból kisárutermelő lesz, saját tőkéjével. Az erős középosztályt célozták meg. Nem tartották kívánatosnak, hogy a polgárok a szükségesnél sokkal magasabb jövedelmekkel rendelkezzenek.

Természetesen erről az elképzelésről hamar kiderült, hogy illuzórikus. Már Lincoln idejében is erős érvük volt a délieknek, hogy a rabszolgatartó legalább gondoskodik rabszolgái szükségleteiről, már csak saját, vagyonhoz fűződő érdekei alapján is, míg a nagyüzemi ipari gyártás csak szükség szerint alkalmazza, vagy dobja utcára a vagyontalan, kiszolgáltatott munkást. Lincoln azzal védekezett, hogy munkára mindenképpen kényszeríteni kell az embereket, s eldöntendő, mi a jobb: ha megvásárolt tulajdonként teszik ezt, vagy a munkás maga választja meg munkahelyét

A nagyüzem hamarosan kitermelte a modern idők futószalagon dolgozó munkását, akinek helyzete örökletessé vált, s világos volt, hogy a bérből és fizetésből élők aligha lesznek bármikor is a maguk urai. Az erős polarizálódás a 30-as években végül is a nagy világgazdasági válsághoz vezetett. A második világháború után azonban jó darabig – az úgynevezett fordi növekedés időszakában, amikor a bérek és profitok többé-kevésbé arányosan részesedtek a termelékenység okozta növekményből – a jövedelmek szóródása bizonyos mértékig csökkent. Ebben szerepe volt az állam megnövekedett újraelosztó aktivitásának, a meglehetősen progresszív adórendszernek.

A hetvenes évek fordulata azonban véget vetett ennek a tendenciának. Ekkor kezdték hangsúlyozni, hogy a demokráciában az egyenlőség csak az esélyek egyenlőségét jelenti. Azt, hogy ha nem is mindenkinek, de bárkinek lehet magas jövedelme, s bekerülhet az elitbe. Az ideológia és a gazdaságpolitika az állam szerepvállalását előnytelennek ítélve, teret adott úgymond a vállalkozó szellem fokozott jutalmazásának. Így azonban egyre nagyobb profitok halmozódtak a tulajdonosok kezén, s a bérek lemaradása csendben fokozódott. Széles néprétegek látják ma is Amerikában reménytelennek, hogy a közéletben aktívan részt véve, változtathatnak sorsukon. Apolitikussá vált a társadalom. Ez a demokrácia egyik fontos válságtünete.

A nagyon erőteljes ideológiai ráhatás, amelyet a média eredményesen közvetít, tömegekkel hiteti el, hogy az állam visszaszorítása a munkavállalói rétegek érdekeit szolgálja. Így olyan ideológiák alapján választják ki a politikai vezetést a kampányok hatása alatt, amik meglehetősen egyoldalúan a tőke érdekeit szolgálják. Nem is veszik észre a polgárok, hogy saját érdekükkel ellentétesen döntenek. A makrogazdasági adatok és individuális tapasztalatok korántsem támasztják alá ugyanis, hogy az állami szerepvállalás visszaszorítása mindenkinek jó lenne, amit oly buzgalommal hirdet az elit. Az átlagpolgár azonban nem olvas szociológiai elemzéseket, nem néz statisztikákat. Leginkább azt követi, amit a médiában lát és hall. Az atomizálódott társadalomban így az emberek hajlamosak azt hinni, hogy csak nekik nem volt szerencséjük, csak ők voltak a balekok, s maguknak köszönhetik nehéz helyzetüket, nem a rendszernek. Pedig ez a mélyülő szakadék a fundamentalista kapitalizmus rendszeréből fakad. Hiszen a létraelmélet – vagyis hogy mindenki magasabbra juthat – nem engedi észrevenni, hogy ez mindenkinek nem sikerülhet. Ez esetleg az elit bizonyos frissítését jelentheti, de a tömegekre nem igaz. Az a bizonyos egy százalék felhúzta maga után a létrát

Az esélyek egyenlősége már a kilencvenes években sem volt igaz. Azóta még kevésbé. Nem ugyanolyan esélyekkel fut ugyanis neki az életnek a szegény sorsú tehetséges fiatal, mint az, akinek megvan a megfelelő anyagi háttere. Ezt az állítást Joseph Stiglitz megerősíti 2013-ban megjelent könyvében (Price of Inequality – Az egyenlőtlenség ára). Adatai szerint az utóbbi 15 év alatt nemcsak relatíve, de abszolút értelemben is csökkent a rutinmunkát végzők bére. Stiglitz arra is felhívja a figyelmet, hogy nem működik az „olvasztótégely-elmélet”. Az elemzések szerint a hispánok és a fekete amerikaiak markánsan kedvezőtlenebb helyzetben vannak. Nyilvánvalóan ennek komplex okai vannak. Az egyik azonban bizonyosan az oktatási színvonal eltérése, a kulturális különbség, amely meghatározza jövedelmi helyzetüket. Ez nem faji sajátosság. De bizonyos, hogy ezek a csoportok jelentős hátrányban vannak az élet csaknem minden területén. Állami segítség nélkül, önerőből kiemelkedni semmiképpen nem tudnak. Mindenképpen levonhatjuk azt a következtetést, hogy a helyzetértékelésnél máshol sem helyes a politikai korrektségre hivatkozva, az ilyen típusú csoportelemzéseket elutasítani. Hiszen csak akkor lehet bármin is változtatni, ezáltal valóban azonos helyzet kialakulására törekedni, ha a létező különbségek gyökeréig leásunk.

Nem elég pusztán deklarálni, hogy „Isten színe előtt e zászló által képviselt köztársaság valamennyi polgárának biztosítva van a szabadság és az egyenlőség”, mint ahogy ezt Amerikában az iskolások minden tanítási nap kezdetén hűségnyilatkozatukban elmondják –, mert tudatos állami politika nélkül ez csak szólam marad. Az „esélyegyenlőség”, ami a tényleges jövedelmi egyenlőség helyett elvileg és jogilag biztosítva van, éppen az anyagi helyzetek különbözősége miatt nem tud megvalósulni. Ahhoz ugyanis, hogy valaki az elitbe feljusson, vagy legalább a jó jövedelmi helyzetű rétegbe bekerüljön, tanulni kell. Ehhez viszont a családjának olyan jövedelmekkel kell rendelkeznie, ami lehetővé teszi, hogy kicsi korától a legjobb képzéseket kapja meg. Ha ilyen nincs, kellő tudás nélkül nem juthat be az egyetemekre. A megfelelő tudásszintet biztosító jó középiskolák, a különórák, és egyéb ráfordítások hiánya már eleve megakadályozza a felkészülést a szegényebbek számára. S ahol a felsőoktatás térítéses, ott különösképpen megmutatkozik az esélyek különbsége. Ezzel a demokrácia meritokráciává alakul. Az elithez tartozás örökletessé válik.

A 90-es évek elején tehát, éppen, amikor a demokrácia világméretekben győzedelmeskedett a kommunizmus felett, a demokratikus társadalmi berendezkedés a legdemokratikusabbnak tekintett országban belülről ingott meg. És a mi rendszerváltásunk az amerikai példát igyekezett követni. Ami, látjuk, a liberális demokrácia csődjéhez vezet el.

A szerző közgazdász