Európát a liberálisok tették tönkre – jelentette ki magabiztosan Gyürk András, a Fidesz európai parlamenti képviselője a Magyar Időknek adott interjújában. Senkinek nem sikerült ilyen tömören és lényegretörően megfogalmazni azt az üzenetet, amelyet a kormányzati propaganda már évek óta sulykol, és meglehetős sikerrel vitt be a közgondolkodásba. A liberálisok töltik be a generális bűnbak szerepét. Nem konkrétan beszélnek róluk, hanem absztrakt módon: tehát nem egyik vagy másik liberális politikus, párt vitatható álláspontjáról, helytelen intézkedéséről van szó, hanem az ezerfejű hidráról, a mitologikus Gonoszról, a meg nem ragadható, de mindenben jelenlévő eredendő Rossz princípiumáról.
Vitaindító:
Csizmadia Ervin: Liberalizmus és liberális demokrácia (január 8.).
Hozzászólások:
Csejtei Dezső: A liberalizmus bájai és bajai (január 11.)
Kardos Gábor: Egy eszme globális válsága (január 14.)
Szilvay Gergely: A tolerálhatatlan intolerancia (január 21.)
Azért nehéz értelmes közéleti vitát folytatni a liberalizmusról Magyarországon, mert ellenfelei nem egyenrangú vitafélnek, hanem a megrontó mételynek tekintik, aminek metafizikai értelemben úgysem lehet igaza. A liberálisokat nem meggyőzni, hanem legyőzni, egyesek szerint megsemmisíteni kell.
Üdvözlendő, hogy ebben az aggasztó légkörben a Magyar Nemzet nem a kormányzati propaganda keretei közötti kiátkozási versenyt, hanem érdemi vitát kezdeményezett a liberalizmusról. Ez a vita csak akkor érheti el a célját, ha már a kezdet kezdetén tisztázzuk, hogy miről is vitatkozunk. A vitának ugyanis három egymástól jól elkülöníthető, bár kétségtelenül összefüggő szintje van. Folytathatjuk a vitát a liberális világnézetről, a jelenlegi liberális pártok által képviselt politikáról és végül a nyugati civilizáció metaideológiájáról, a nyugati világ mainstream közfelfogásáról, látásmódjáról.
A hazai viták középpontjában nyilvánvalóan nem a liberalizmus mint filozófiai eszmeáramlat vagy világnézet áll. Nagyon leegyszerűsítve a liberális nézetrendszer két meghatározó premisszán nyugszik: az egyén szabadságán – ezt nevezhetjük az egyén önrendelkezési jogának –, és minden ember egyenlő méltóságának elfogadásán. A liberálisok összes további normája levezethető ebből a két alapelvből: a magántulajdon tisztelete, a szerződés szabadsága, a tisztességes verseny mint allokációs alapelv, az érdemek szerinti érvényesülés. Természetesen lehet ezeknek az alapelveknek a helyénvalóságáról és gyakorlati alkalmazásáról is értelmes vitát folytatni. A hazai viták azonban nem az alapelvekről szólnak, azokat többnyire nem is érintik.
Lehet vitatkozni a liberális pártok által képviselt politikai platformról is. Ezt a vitát megnehezíti, hogy meglehetősen nehéz feladat ennek a képzeletbeli közös politikai platformnak a rekonstruálása. A liberális pártok, akárcsak a konzervatívok, kereszténydemokraták vagy baloldaliak, szinte annyiféle árnyalatot képviselnek, mint ahányan vannak. A modern tömegpártok már nem tekinthetők klasszikus világnézeti pártoknak: nézeteik meghatározásában sokkal nagyobb szerepet játszik a szociológiájuk, mint az ideológiájuk. Ésszerű vitát folytatni csak egy valamely párthoz köthető konkrét álláspontról vagy politikai gyakorlatról lehet. A hazai viták nem erről szólnak, sőt ezekről a különbségekről tudomást sem vesznek.
Ránézve Európa politikai térképére, a komolyságot megőrizve nehéz azt állítani, hogy Európát a liberális erők tették tönkre. Jelenleg hét EU-tagállam miniszterelnöke tartozik a liberális pártcsaládhoz, és a meghatározó négy nagy tagállam egyike sincs közöttük. A liberális pártok jellegzetesen a közepes és kisméretű tagállamokban játszanak meghatározó szerepet, a nagyokban legfeljebb koalíciós partnerként. Józan ésszel nem lehet a liberálisoknak tulajdonítani az Európát gyötrő válságok kezelésének problémáit. Vegyük például a menekültválság ügyét. A hazai közkeletű véleményekkel szemben a befogadás kultúrájának zászlóvivői nem liberális politikusok, hanem Merkel és Juncker, mindketten néppártiak, ugyanakkor a leginkább szkeptikus nyugati miniszterelnökök ezen a téren éppen a dán Rasmussen és a holland Rutte, mindketten liberálisok. Bizony a világ sokkal bonyolultabb annál, mint amit a lebutított kormányzati kommunikáció sulykol.
Az itthoni vitázók azonban az igazi ellenséget nem a konkrétumokban keresik, hanem a nyugati világ főáramú közfelfogását, liberálisnak nevezett értékrendjét támadják, amit nevezhetünk a modern nyugati civilizáció metaideológiájának is. Ezt az értékrendet a nemzetközi sajtó is hajlamos liberálisnak nevezni. Pedig a valódi liberálisoknak körülbelül annyi közük van hozzá, mint a liberális demokráciához, azaz semmivel nem több, mint a főáramot képviselő politikai vetélytársaiknak. Ez az általános értékrend gyökereit tekintve valóban liberális, de mára teljesen szinkretikussá vált, civilizációs vívmány lett belőle, a teljes főáram közkincse, aminek az alapjai ugyan liberálisak, de már rég kiegészültek konzervatív, kereszténydemokrata, szociáldemokrata, sőt mostanság poszthatvannyolcas, ökológiai és más elemekkel. Ez a civilizációs főáram jelen formájában – bár leegyszerűsítve nevezhető liberálisnak történelmi okok miatt – valójában senkié és mindenkié. Senki nem érzi teljes egészében magáénak, mégis mindenkinek a főáramban ez a közege. Ennek a közfelfogásnak a politikai kerete az úgynevezett liberális demokrácia, ami szintén nem a liberálisok magántulajdona, hanem mindenkié, aki a modern alkotmányos demokráciát tekinti a legjobb kormányformának.
Ez a közfelfogás, amelynek eminens képviselője a főáramú média, nem rendelkezik konzisztens nézetrendszerrel. Nincs szilárd ideológiai talapzata, nagyon trendérzékeny. Ezer jó oka lehet a liberálisoknak és vetélytársaiknak, hogy lázadjanak a sokszor sekélyes, önmagának is ellentmondó metaideológia zsarnoksága ellen.
Egy lábjegyzetet talán megér, hogy az itthoni vitákban a túlhajtott multikulturalizmust és a politikai korrektséget szintén liberális normának tekintik. Ez teljes tévedés. A részletes cáfolatra itt most nincs tér, de az könnyen belátható, hogy a liberálisok egyéni önrendelkezési elvével ütközik a multikulturalizmus közösségi szemlélete, amely nem az egyén integrációját szorgalmazza a befogadó közösségbe, hanem az etnikai elkülönülést bátorítja, és az egyén szabadságát és önrendelkezését a csoport vélelmezett érdekének veti alá. A politikailag korrekt beszéd és magatartás pedig a szólás és önkifejezés szabadságával ellentétes, egyértelműen korlátozza a vita szabadságát, amely a közéleti kérdések megvitatásának liberálisok által elfogadott módszere. Ezek tehát nem liberális, hanem Európában kifejezetten poszthatvannyolcas, baloldali eredetű nézetek, és ezen az sem változtat, hogy a modern angolszász liberálisok baloldala is magáévá tette.
Ezzel a liberálisnak nevezett, de gyakran általuk is bírált közfelfogással hasonló a helyzet, mint a liberális demokráciával: mindannyian látjuk a hiányosságait, gyenge pontjait. Ugyanakkor látjuk a lehetséges alternatívákat is, és azokból, köszönjük, legalábbis mi, liberálisok, nem kérünk.
A liberális demokrácia és annak metaideológiája már egy évszázada folyamatos ostrom alatt áll. A múlt század első felében két veszedelmes vetélytársa akadt a fasizmus és a kommunizmus képében. Ezek a totalitárius ideológiák nemcsak a liberális demokrácia politikai rendszerét támadták, hanem annak értékrendjét, látásmódját, közfelfogását is. A liberális demokráciák fél évszázados élethalálharcot folytattak a totalitárius kihívókkal szemben, míg végül legyőzték azokat. A győzelemért azonban nagy árat fizettek: ahogy eltűnt a liberális demokráciát és értékrendet fenyegető halálos veszedelem, hamarosan belülről gyengült meg a rendszer. Kiderült, hogy legitimációját nem kis részben kívülről szerezte: ahogy a közvetlen fenyegetés elmúlt, a rendszer belső szilárdsága is erodálódott.
Most megint vannak veszélyes kihívók a láthatáron. Komoly külső (ám egyes országokban már belső) fenyegetésként a kilencvenes évek második felében megjelent és azóta folyamatos terjeszkedésben van az iszlám integrizmus, valamint annak legszélsőségesebb formája, az iszlámalapú terrorizmus. Ettől függetlenül ugyan, de most már ebből is erőt merítve hódított Európán belül a főáramot elutasító populizmus, antiestablishment, szélsőséges politizálás. Bár ezek egymásnak is ellenfelei, ugyanakkor egy bizarr koalíciót is alkotnak. Mindkét kihívó az emberek félelmére és frusztrációjára alapoz. Minél nagyobb félelmet tudnak kelteni az iszlám fundamentalisták Európában, annál könnyebb dolguk van az itteni szélsőségeseknek. Ha pedig a populisták előretörnek, az növeli a kitaszítottságot vagy annak érzetét a muszlim lakosságban, és közvetve növeli a fundamentalizmus táborát és erősíti a szembenállást. Ördögi kör ez, amit csak a főáramú politikai erők stratégiai összefogása törhet meg: ha nem tudnak biztonságot és reményt nyújtani az állampolgároknak, akkor egyik részük a populisták, másik részük a fundamentalisták karjaiba menekül, és Európa újból a második világháborút megelőző évekre jellemző káoszba zuhanhat.
Ha a főáram tehetetlensége, elbizonytalanodása miatt elbukik a liberális demokrácia és annak értékrendje, az nemcsak a liberális felfogású emberek, hanem az egész civilizált nyugati világ tragédiája lesz.
A szerző a Magyar Liberális Párt külpolitikai szakértője
