Egy eszme globális válsága

Az ál- és illiberalizmustól egy fenntartható szabadságpolitikáig.

Itthon a közbeszédben egészen más okokból vált szitokszóvá a „liberális”, az SZDSZ–MSZP-korszakhoz kötődően sokszor „balliberális” formában. A fogalomzavar azáltal teljesedik ki tehát, hogy üres „illiberális” szitkozódásban és diabolizálásban merül ki a „vita”, miközben ma nagyon is időszerű lenne tárgyilagosan és mélyrehatóan bírálni a modern liberalizmust. Neoliberalizmus márkanévvel egy autoriter gazdaságpolitikájú multikorporatista piacdiktatúra ideológiáját adják el nekünk, amely a „szabadság” védelmét külpolitikájában olajérdekekért folytatott gyarmatháborúk olcsó jelszavává tette, belpolitikájában pedig a neoliberális állam a terrorveszélyre hivatkozva drámai módon korlátozza az egyéni szabadságjogokat, vagyis immár nyíltan szembemegy a klasszikus liberalizmussal. (Az orbáni „illiberális” politika mindkettőből kiveszi a részét, ami autoriter neoliberális rendszerre vall.) A neoliberalizmus zavaros ideológiája a liberalizmus ősellenségének tekintett konzervatív elemeket gátlástalanul keveri bele hivatkozásrendszerébe. Provinciális csacsiság a „balliberális” jelző is, mert a szocializmus az egyenlőség, a protekcionista gazdaság és a kollektív szuverenitás felé mozdul el, mégpedig a liberalizmussal szemben, amely az egyéni szabadság, illetve a szabadpiac ideológiája.

Válság abból lett, hogy a globális kapitalizmus multirendszerében már rég nem az egyén, illetve a piac szabadsága az irányadó, hanem épp ellenkezőleg: a tömegtermelést és tömegfogyasztást biztosító autoriter globalizmus gazdasági-társadalmi rendszere, amely egy multioligarchia túlhatalmára épül, és egyre kizárólagosabban azt szolgálja. Kedvenc multijaink a nemzetállamoknak leányvállalat-szerepet szánnak. Csak ha épp a fegyverlobbik győznek, és újabb háborúkban érdekeltek, annak eszközeként turbózzák fel a nacionalista erőket (például migránsválsággal). A nemzeti érdek számukra sosem öncél, hanem épp ellenkezőleg: ezek ütköztetéséből, egymás elleni kijátszásából profitálnak, és csak a háborúk ideológiájaként szponzorálják a nacionalizmust.

A globalista „liberalizmus” (amely csak névleg szabadságelvű és szabadpiaci!) az angolszász civilizáció uralmát jelenti történelmileg. Miért is? Az atlantista világuralom rendszerét nevezik ma globalizációnak, globális pénzügyi rendszernek, világpiacnak, szabadpiaci liberális demokráciának stb. Miután Amerika fő riválisait (ideértve két fő szövetségesét is) a második világháborúban geopolitikailag legyőzte, egy angolszász-amerikai hegemónia intézményrendszereként jött létre a Világbank, az ENSZ, a NATO stb., vagyis a Pax Americana rendszere. Az internet és a legmodernebb kommunikációs technológiák sora, illetve a globálissá váló tömegtájékoztatás szintén az angolszász civilizáció diadalmenete.

A klasszikus liberalizmus öröksége, hogy a gyakorlatban prímán össze lehet egyeztetni a „szabad országok” liberalizmusát más országok alárendeltségével, azaz gyarmati-periferikus sorban tartásával és kizsákmányolásával, ami alapján a nyugati liberalizmus történelmileg nem más, mint a világ gyarmatosításának fő ideológiája. Ebben a mi jóléti szabadságunk mások szolgaságára épül. Pontosan ennek intézményesítése a globális pénzügyi-gazdasági rendszer, amelyben egy leminősítéssel bármikor ki lehet fosztani egész országokat és térségeket, külön katonai beavatkozás nélkül is – leginkább csak ennyiben különbözik a mai neokoloniál stílus a régi gyarmatosítástól.

A globalizációval szintén végzetessé vált a liberalizmus másik öröksége, jelesül hogy a szabadságot az egyén fogyasztói önkényével azonosítja, amely feléli, valósággal felzabálja saját életfeltételeit. Az ellentmondás nemcsak gazdaságilag érhető tetten, a természeti erőforrások végessége kapcsán, hanem azáltal is, hogy képmutató módon a nyugati ember világszabadságnak nevezi saját egoizmusa és önkénye „szabadságát”, amelynek érdekében nemcsak más népek és kultúrák szabadságát volt kész bármikor feláldozni, hanem magát a világot is. A globálissá váló fogyasztói társadalom az egész élővilágot bolygónk legutolsó atomjáig csupán nyersanyagnak, illetve zsákmánynak tekinti, és gátlástalanul feláldozza a profit oltárán, ahogy az olajkészleteket és egyéb ásványkincseket is. Így tehát az, amit a modern nyugati politikai filozófia világszabadságnak hívott, minden volt, csak nem a világ szabadsága. Sőt: mára a világ szabadságára, a világ integritására nézve a legveszélyesebb civilizációt hozta létre a globális rablógazdálkodás e rendszere. A korlátlan növekedés illúziója miatt a globális kapitalizmus egyfajta piramisjátéknak bizonyult: körbeérte a Földet, és kiderült, hogy nem fog tudni tovább terjeszkedni. A rendszeren belül máig nincs alternatívája a korlátlan növekedésnek, illetve annak, hogy ez a világgyarmatosítás mindig újabb piacokat hódított meg, folyton újabb élettereket vett el a természettől – amíg el nem érte növekedése végső határait.

Ma már tudjuk: ha nem sikerül záros határidőn belül valóban egyetemesen kiterjeszteni a világszabadságot és a szabadságjogokat az élővilágra, illetve magára a világra, akkor a globális liberalizmus nevében a multik bolygófogyasztói tömegtársadalma a szó szoros értelmében elfogyasztja véges természeti erőforrásainkkal együtt az egyéni szabadság létfeltételeit is. Ha nem tesszük rendszerünket jó értelemben globálissá, biztosítva az ember szabadságjogai mellett a többi élőlény és a világ legalapvetőbb jogait, akkor a piaci liberalizmus globálisan a saját farkába harapó kígyó marad, melyet önnön mérge öl meg.

Kellő radikalitással és súlyos bal-jobb téveszmék nélkül egyedül ökopolitikailag fogalmazódott meg az utóbbi években a globális multiliberalizmus kritikája és politikai alternatívája a fenntarthatóság szempontrendszereként. A globálliberalizmus akkor sem lenne fenntartható gazdaságilag, ha egyébként nem lenne ennyire ember-, természet- és szabadságellenes. Már jó ideje túllépett a modernizmus progresszív és pozitivista megközelítésén, amely a korlátlan tudományos-technikai fejlődésben hisz. Itt van helyette a velejéig korrupt „designed to fail”, vagyis a tervezett elromlás technológiája, amelynek termékeiről csupán a marketing hazudja azt, hogy mennyire forradalmian új fejlesztés. Valójában a fejlődés végkiárusítása.

A világ szabadságának biztosítása az emberek egyéni és közösségi önkorlátozásával az egyetlen logikus és fenntartható megoldása a globális jólétfogyasztói liberalizmus mély válságának. A liberális demokrácia kollektív vagy egyéni szabadság vitája hamis alternatívát állít, mert az egyéni önkénynek nem az állami önkény szabhat megfelelően határt (vagy fordítva), hanem a politikát ma még uraló piacgazdasági csőlátáson kívül eső világ törvényei. Feltéve, hogy hajlandók vagyunk végre ezt felismerni, és újra megtanulunk alkalmazkodni egy tágabban és szabadabban értelmezett világhoz. Ha pedig ez nem sikerül, úgyis mindegy lesz, ki győz a liberalizmusvitában.

Szabadság alatt az emberi faj túl régóta ért olyasmit, hogy semmiben sem vagyunk hajlandók alkalmazkodni a világhoz, hanem saját vélt igényeinknek és főleg kényelmünknek megfelelően alakítjuk át, ami evolúciós zsákutca. A biológia gradációnak nevezi, amikor egy faj feléli életterét, saját életfeltételeit. Ma önmagunkra nézve globalizációnak nevezzük ugyanezt. A következő évtizedeknek tehát biztosan nem az ember nagyobb szabadságáról (liberalizmusról és „szabadpiaci” növekedésről) kell szólnia, vagyis önkényünk további kiterjesztéséről, hanem e faj gyökeres önkorlátozása a tét, különben egyáltalán nem lesznek következő évtizedek – legalábbis a homo sapiens számára.

Ma még a zöldpártok sem merik a szükséges mértékben követelni az ember önkorlátozását, amiből úgysem lesz semmi, amíg migránsoktól féltjük jóléti társadalmunkat, és szabadságnak mondjuk mások kizsákmányolását. Pedig a „liberális” szó első szótári jelentése valaha az volt, hogy „bőkezű”, „adakozó”, amit a szabad emberek fő erényének és ismérvének tartottak. Ideje újra megérteni és megtanulni ezt.

A szerző filozófus