Két állásponttal lehet találkozni általában a liberalizmus helyzetével kapcsolatban. Az egyik: minden a liberálisok miatt történik, Európa azért került válságba – állítják az így érvelők –, mert minden kérdésben a liberális álláspont mellett kötelezi el magát ahelyett, hogy a nemzeti/konzervatív véleményeknek adna teret. A másik értelmezés: a liberalizmusnak vége, a liberálisok marginalizálódtak – a liberális demokrácia korszakának leáldozott. A két értelmezés persze nem lehet egyszerre igaz. Valójában egyik sem az.
Vitaindító:
Csizmadia Ervin: Liberalizmus és liberális demokrácia (január 8.).
Hozzászólások:
Csejtei Dezső: A liberalizmus bájai és bajai (január 11.)
Kardos Gábor: Egy eszme globális válsága (január 14.)
Szilvay Gergely: A tolerálhatatlan intolerancia (január 21.)
Szent-Iványi István: Liberalizmusvita Magyarországon (január 25.)
Egedy Gergely: A posztliberalizmus esélyei (január 29.)
A liberalizmust megjelenése óta rengeteg alkalommal temették már el: konzervatívok, monarchisták, fasiszták, kommunisták, de gyakran zöldek, szociáldemokraták és kereszténydemokraták is úgy vélték: a liberális ideológia előbb-utóbb a történelem szemétdombján végzi. Nem lett igazuk. A liberalizmus alapelve, hogy az egyén szabadságánál nincs fontosabb érték: a társadalom és a politika akkor jár el helyesen, ha alapelvévé az egyéni szabadságot – annak megvédését és kiterjesztését – teszi. Ez a politikában leegyszerűsítve azt jelenti, hogy minden egyén szabadon tehet azt, amit szeretne, amíg ez más szabadságát nem sérti. Azt mond, cselekszik, amit szeretne; azzal házasodik, azt fogyaszt, amit akar – úgy rendezi be életét, ahogyan ő szeretné. A gazdaságban ugyanez az elv oda vezet, hogy a liberálisok úgy vélik: a piac a legtöbb területen jobban szabályoz, mint az állam.
A fentieket tekintve a liberalizmus világszerte soha nem volt olyan erős, mint a huszonegyedik század elején. A világ domináns gazdasági rendszere a liberális kapitalizmus, amely már nemcsak a nyugati, hanem az egyre fontosabb keleti országokban is felváltotta az államszocializmust. A világ élenjáró, új vállalatai éppen azt a networktársadalmat jelenítik meg, amire Csizmadia Ervin vitaindítójában utalt. Ezzel együtt – a leggazdagabb, nyugati társadalmakban – az értékek is liberális fordulatot vesznek. A határok átjárhatósága, a nyitottság, a tolerancia egyre elfogadottabb érték. Csejtei Dezső az e vitához kapcsolódó írásában felveti, hogy „honnan tudjuk egyáltalán, hogy valakik »a fejlődés élén járnak«?” – ezáltal igyekezve kritizálni azt, hogy a liberálisok magukat a fejlődés letéteményesének gondolják. Objektív kritériumot erre találni persze nehéz. Ám azt nehéz lenne tagadni, hogy a világ legsikeresebb városai és régiói – New Yorktól Amszterdamig, Londontól a Szilícium-völgyig – egyben a legnyitottabb, legelfogadóbb, legsokszínűbb – legliberálisabb – területei is.
A liberalizmus pártpolitikai válságával kapcsolatos tézisek sem igazak. Tény: Magyarországon a parlamentben önálló liberális frakció öt éve nincs. Ám ha a demokratikus országok választásait nézzük, a kép éppen úgy vegyes, mintha szocialista vagy konzervatív szempontból tekintenénk azokat. Az utóbbi évek választásainak tükrében Görögországban, Nagy-Britanniában a liberálisok meggyengültek. Máshol ennek ellenkezője történt. Spanyolország új liberális pártja a semmiből szerzett közel 20 százalékot. Csehországban és Lengyelországban az utóbbi évtizedben alakult liberális pártok vezetik a népszerűségi listát. Európában a liberálisok hét miniszterelnököt és öt európai biztost adnak.
A fentieket a liberalizmus válságáról értekezők sem feltétlenül tagadják. Amikor napjainkban valaki a liberális demokrácia végéről beszél, gyakran az utóbbi évek populista, antiliberális tendenciáira gondol. Kiemelt helyen szerepel a kritikákban a menekültválság: a hazai jobboldal értelmezésében a menekültválság a liberális Európa válsága, hiszen – hangzik az érv – a menekültek korlátlan befogadása liberális álláspont, ami rossz, és Európa meggyengüléséhez vezet. Ez az érvrendszer több ponton is téves.
Amit ugyanis bírálói liberális álláspontnak titulálnak, az annak legfeljebb karikatúrája. Erre példa a mostani vitában Kardos Gábor, aki az antiliberális összeesküvés-elméletekre emlékeztető módon jegyzi meg, hogy „neoliberalizmus márkanévvel egy autoriter gazdaságpolitikájú multikorporatista piacdiktatúra ideológiáját adják el nekünk, amely a »szabadság« védelmét külpolitikájában olajérdekekért folytatott gyarmatháborúk olcsó jelszavává tette”. Ehhez képest mégiscsak azt látjuk, hogy a nyugati országok nem be-, hanem kivonulnak a Közel-Keletről; hogy az olajérdekek érvényesítésével vádolt Egyesült Államok lassan önellátó lesz az olajpiacon, és hogy a legnagyobb nemzetközi vállalatoknak – gondoljunk a Google-ra vagy az Apple-re – közük sincs sem a fegyverekhez, sem az olajhoz.
Ugyanilyen karikaturisztikus álláspont a liberálisokat a teljesen szabad menekültbefogadás álláspontjával azonosítani, ahogyan csak a liberálisok kisebbségére igaz az a Csizmadia Ervin által bemutatott intoleráns attitűd, ami a politikai korrektséget fontosabbnak tartja a szólásszabadságnál. Néhány példa: a Közel-Kelet egyetlen liberális demokráciája Izrael – amely ország nemhogy arab menekültek befogadását nem támogatná, de maga épített kerítést határai védelme érdekében. Konrád György kiállt a menekültek korlátlan befogadása ellen, ahogyan ezt teszi rendszeresen Magyarországon a Kapitalizmus blog is. A The Economist, a talán legtekintélyesebb liberális véleményformáló lap Európában a kölni atrocitások után azt mondta: a törvényeket megszegőket meg kell büntetni, több ellenőrzésére van szükség az ilyen eseteknél – és nem a segély, hanem a munka a megoldás.
A liberálisok persze nem vétlenek abban, hogy hagyták: álláspontjukat ellenfeleik határozzák meg. Jellemzően nem mentesek attól a hajlamtól, hogy úgy véljék: egy adott problémára csak egy „igazi” liberális álláspont létezik – és jellemzően legradikálisabb képviselőik vindikálják annak megfogalmazási jogát. Pedig más ideológia képviselői is lehetnek megosztottak. David Cameron brit konzervatív miniszterelnök a melegházasság támogatója. Akkor minden konzervatív melegházasság-párti? Nyilván nem. A különbség a két ideológia között, hogy David Cameron maga tiltakozna, ha álláspontjából egy minden konzervatívra érvényes következtetést igyekezne levonni bárki. A radikális liberálisok közül azonban sokan örömmel fogadják, ha álláspontjukat egyetlen igazi liberális véleményként tüntethetik fel – erősítve ezáltal a velük szembeni ellenérzéseket.
A liberalizmus nincs válságban, de a nyilvános kommunikációs térben defenzívába szorult. Egyrészről hagyta, hogy a nyilvánosság előtt megjelenő álláspont a leginkább radikális képviselőinek véleményével legyen azonos. Konkrét példával: a liberálisok általában egyetértenek azzal, hogy kisebbségi csoportok integrálása fontos feladat, illetve hogy egy politikai közösséget a sokszínűség erősít. Ám ez nem jelenti azt, hogy úgy gondolnák: a kisebbségi csoportok kritizálása tilos; vagy hogy minden menekültet be kellene fogadni. A politikai korrektség – különösen annak a szólásszabadságot is korlátozó válfaja – nem a liberalizmus. A korlátlan befogadáspártiság nem a liberalizmus.
A Republikon Intézet kutatásai szerint Magyarországon továbbra is létezik 10-20 százaléknyi liberális – mérési módszertől függően –, ám ők párhuzamos liberalizmusokat alkotnak. Akik magukat liberálisnak vallják, gyakran nem ismernének rá a magukat liberálisnak deklaráló újságok és véleményformálók által leírt véleményekre; például a legtöbb magát liberálisnak gondoló szavazó a Fideszt választja. A liberalizmus sokszínű, toleráns ideológia – a nevében fellépőknek érdemes erre emlékezni.
Egy még komolyabb kihívás a liberálisok számára saját sikerükből adódik. A liberalizmus eredetét tekintve kritikai ideológia; „természetes közege” a kritika, a reflexió, a létező beidegződések tagadása. Sok tekintetben azonban mára a liberalizmus az „establishment” ideológiájává vált – minden olyan hátránnyal, ami az ilyen ideológiákat jellemzi. Gyakran nem ötletek, hanem reflexek alapján érvelnek a liberálisok. Ez a szerep azonban nem áll jól nekik. A liberálisoknak újra fel kell fedezniük a kritikai attitűdöt – vagy ha a fennálló rend védelme indokolja, arra kell megfelelő érveket találni. Mindkettő alapos intellektuális felkészülést, vitákat és reflexiókat igényel.
Toleránsabbá, nyitottabbá és okosabbá kell tehát válniuk a liberálisoknak. Mindez nem jelenthet különösebben nehéz feladatot – voltaképpen csak újra kell értelmezni azokat az alapelveket, amelyek oly sikeressé tették ezt az ideológiát.
A szerző politológus, a Republikon Intézet stratégiai igazgatója
