A toleráns liberalizmus védelmében

A liberalizmus világszerte soha nem volt olyan erős, mint a huszonegyedik század elején.

A liberalizmus pártpolitikai válságával kapcsolatos tézisek sem igazak. Tény: Magyarországon a parlamentben önálló liberális frakció öt éve nincs. Ám ha a demokratikus országok választásait nézzük, a kép éppen úgy vegyes, mintha szocialista vagy konzervatív szempontból tekintenénk azokat. Az utóbbi évek választásainak tükrében Görögországban, Nagy-Britanniában a liberálisok meggyengültek. Máshol ennek ellenkezője történt. Spanyolország új liberális pártja a semmiből szerzett közel 20 százalékot. Csehországban és Lengyelországban az utóbbi évtizedben alakult liberális pártok vezetik a népszerűségi listát. Európában a liberálisok hét miniszterelnököt és öt európai biztost adnak.

A fentieket a liberalizmus válságáról értekezők sem feltétlenül tagadják. Amikor napjainkban valaki a liberális demokrácia végéről beszél, gyakran az utóbbi évek populista, antiliberális tendenciáira gondol. Kiemelt helyen szerepel a kritikákban a menekültválság: a hazai jobboldal értelmezésében a menekültválság a liberális Európa válsága, hiszen – hangzik az érv – a menekültek korlátlan befogadása liberális álláspont, ami rossz, és Európa meggyengüléséhez vezet. Ez az érvrendszer több ponton is téves.

Amit ugyanis bírálói liberális álláspontnak titulálnak, az annak legfeljebb karikatúrája. Erre példa a mostani vitában Kardos Gábor, aki az antiliberális összeesküvés-elméletekre emlékeztető módon jegyzi meg, hogy „neoliberalizmus márkanévvel egy autoriter gazdaságpolitikájú multikorporatista piacdiktatúra ideológiáját adják el nekünk, amely a »szabadság« védelmét külpolitikájában olajérdekekért folytatott gyarmatháborúk olcsó jelszavává tette”. Ehhez képest mégiscsak azt látjuk, hogy a nyugati országok nem be-, hanem kivonulnak a Közel-Keletről; hogy az olajérdekek érvényesítésével vádolt Egyesült Államok lassan önellátó lesz az olajpiacon, és hogy a legnagyobb nemzetközi vállalatoknak – gondoljunk a Google-ra vagy az Apple-re – közük sincs sem a fegyverekhez, sem az olajhoz.

Ugyanilyen karikaturisztikus álláspont a liberálisokat a teljesen szabad menekültbefogadás álláspontjával azonosítani, ahogyan csak a liberálisok kisebbségére igaz az a Csizmadia Ervin által bemutatott intoleráns attitűd, ami a politikai korrektséget fontosabbnak tartja a szólásszabadságnál. Néhány példa: a Közel-Kelet egyetlen liberális demokráciája Izrael – amely ország nemhogy arab menekültek befogadását nem támogatná, de maga épített kerítést határai védelme érdekében. Konrád György kiállt a menekültek korlátlan befogadása ellen, ahogyan ezt teszi rendszeresen Magyarországon a Kapitalizmus blog is. A The Economist, a talán legtekintélyesebb liberális véleményformáló lap Európában a kölni atrocitások után azt mondta: a törvényeket megszegőket meg kell büntetni, több ellenőrzésére van szükség az ilyen eseteknél – és nem a segély, hanem a munka a megoldás.

A liberálisok persze nem vétlenek abban, hogy hagyták: álláspontjukat ellenfeleik határozzák meg. Jellemzően nem mentesek attól a hajlamtól, hogy úgy véljék: egy adott problémára csak egy „igazi” liberális álláspont létezik – és jellemzően legradikálisabb képviselőik vindikálják annak megfogalmazási jogát. Pedig más ideológia képviselői is lehetnek megosztottak. David Cameron brit konzervatív miniszterelnök a melegházasság támogatója. Akkor minden konzervatív melegházasság-párti? Nyilván nem. A különbség a két ideológia között, hogy David Cameron maga tiltakozna, ha álláspontjából egy minden konzervatívra érvényes következtetést igyekezne levonni bárki. A radikális liberálisok közül azonban sokan örömmel fogadják, ha álláspontjukat egyetlen igazi liberális véleményként tüntethetik fel – erősítve ezáltal a velük szembeni ellenérzéseket.

A liberalizmus nincs válságban, de a nyilvános kommunikációs térben defenzívába szorult. Egyrészről hagyta, hogy a nyilvánosság előtt megjelenő álláspont a leginkább radikális képviselőinek véleményével legyen azonos. Konkrét példával: a liberálisok általában egyetértenek azzal, hogy kisebbségi csoportok integrálása fontos feladat, illetve hogy egy politikai közösséget a sokszínűség erősít. Ám ez nem jelenti azt, hogy úgy gondolnák: a kisebbségi csoportok kritizálása tilos; vagy hogy minden menekültet be kellene fogadni. A politikai korrektség – különösen annak a szólásszabadságot is korlátozó válfaja – nem a liberalizmus. A korlátlan befogadáspártiság nem a liberalizmus.

A Republikon Intézet kutatásai szerint Magyarországon továbbra is létezik 10-20 százaléknyi liberális – mérési módszertől függően –, ám ők párhuzamos liberalizmusokat alkotnak. Akik magukat liberálisnak vallják, gyakran nem ismernének rá a magukat liberálisnak deklaráló újságok és véleményformálók által leírt véleményekre; például a legtöbb magát liberálisnak gondoló szavazó a Fideszt választja. A liberalizmus sokszínű, toleráns ideológia – a nevében fellépőknek érdemes erre emlékezni.

Egy még komolyabb kihívás a liberálisok számára saját sikerükből adódik. A liberalizmus eredetét tekintve kritikai ideológia; „természetes közege” a kritika, a reflexió, a létező beidegződések tagadása. Sok tekintetben azonban mára a liberalizmus az „establishment” ideológiájává vált – minden olyan hátránnyal, ami az ilyen ideológiákat jellemzi. Gyakran nem ötletek, hanem reflexek alapján érvelnek a liberálisok. Ez a szerep azonban nem áll jól nekik. A liberálisoknak újra fel kell fedezniük a kritikai attitűdöt – vagy ha a fennálló rend védelme indokolja, arra kell megfelelő érveket találni. Mindkettő alapos intellektuális felkészülést, vitákat és reflexiókat igényel.

Toleránsabbá, nyitottabbá és okosabbá kell tehát válniuk a liberálisoknak. Mindez nem jelenthet különösebben nehéz feladatot – voltaképpen csak újra kell értelmezni azokat az alapelveket, amelyek oly sikeressé tették ezt az ideológiát.

A szerző politológus, a Republikon Intézet stratégiai igazgatója