Totalitárius liberalizmus

A nyugati politikai fősodor azt is megszabná, hogyan gondolkodjon az ember a magánéletben.

Nem túlzás ez a cím? – kérdezhetné az olvasó. A totalitárius rezsimeket épp a magukat „liberális demokráciának” tekintő államok győzték le, hogyan lehetne ugyanazzal a jelzővel ellátni mindkettőt? Nagyjából ugyanezt a meghökkenést váltotta ki a legkevésbé sem liberális Hannah Arendtből Eric Voegelin azon megjegyzése, hogy a liberálisok és a totalitáriusok a frontvonal ugyanazon oldalán foglalnak helyet. Az írás végére talán sikerül tisztáznom, miért tekintem mégis totalitáriusnak a kortárs liberalizmust.

Az eddigi vitából számomra az derült ki, hogy pontosan nem meghatározható, mi is a liberalizmus. Volt szó „metaideológiáról”, valamiféle magasban szárnyaló eszméről, és volt szó a jelenlegi európai politikai-értelmiségi establishmentről. A kettőt állítólag érdemes élesen elválasztani. Akik az eszmére hivatkoznak, azok a liberalizmus ideológiai cölöpjeihez kívánnak visszatérni, az egyén szabadságának, autonómiájának elsőbbségét emelik ki. Ezzel szembeállítják például a menekültválságban tanúsított, liberálisnak nevezett nyugati vélemény kommunitárius szellemiségét. Csakhogy ezek a szerzők elfelejtik, hogy liberalizmus nem csak egyféle van, és már kialakulásakor sem volt egységes. Az eszme számtalan permutációjának elemzése ezt a felületet messze kimerítené. Legyen elég most annyit megjegyeznem, hogy a liberalizmusnak van individualista és kommunitárius (közösségelvű) változata is, és amit ma a multikulturalizmus ideológiájának nevezünk, az a kommunitárius liberalizmusból nőtt ki. Így akik a multikultit összefüggésbe hozzák a liberalizmussal, egyáltalán nem tévednek, akár ismerik ezt az összefüggést, akár nem.

Metaideológiának – amúgy találó módon – Szent-Iványi István nevezte a liberalizmust mint a nyugati civilizáció normáinak, alapelveinek összességét. A metaideológia tétele valójában Fukuyama 1989-es – jóllehet, keserédes – győzelmi indulójának kivonata. A „liberális demokrácia” győzelmet aratott a konkurens rezsimekkel szemben, a lényegi, húsbavágó politikai kérdések tekintetében a vita eldőlt. Az egyetlen elfogadható rezsim a (liberális) demokrácia, amely hangsúlyozza és kikényszeríti az emberi jogokat, biztosítja a szabad kereskedelem feltételeit, fékekkel és ellensúlyokkal van ellátva. A nyugati metaideológia a status quo ideológiája, így semmi meglepő nincs abban, hogy képviselői, hívei és haszonélvezői riadtan veszik védelmükbe. Mint minden kiüresedett status quo védelmének esetében, a védelmezők erkölcsileg vállalhatatlannak nyilvánítják a kihívókat – populistának, nacionalistának nevezik őket. Bár nem mai műből való, talán sosem volt aktuálisabb Molnár Tamás megjegyzése: „A liberalizmus [ ] mindenütt jelenlévő ideológiává vált, minden újítást ellenző ortodoxia lett belőle. Alig két évszázaddal ezelőtt a liberalizmusnak még széles látókörű, bátor szellemű, nagy képzelőerővel megáldott bajnokai voltak; ma már csak képzeletszegény és gyáva bürokratái vannak, akik szorongva kémlelik a horizontot, hogy felfedezzék az eretnekséget.”

A liberalizmus alakulása alapvetően két szálon futott a második világháború után. A politikai mérkőzést a hidegháborúban a jobboldal nyerte, így igazolta gazdasági-politikai sikerességét. A kulturális szférában azonban mindent elsöprő győzelmet aratott a baloldal. A fent említett permutációk hatására egy liberalizált baloldalról és egy baloldalivá változtatott liberalizmusról érdemes beszélni. Ezekkel az „egybeolvadásokkal” persze sok veszett el mindkettőből: egyrészt a mainstream liberális politika teljesítette a baloldal egyes követeléseit, másrészt ezáltal tompította a radikális elemek élét. Minden tekintetben az a kép alakult ki, hogy békés egybeolvadás fog bekövetkezni, és a metaideológiai status quo hívei ma is ezt remélik; röviden azt, hogy minden eszmeáramlat, gondolkodásmód, politika „tiszteletreméltó” eleme beolvad szépen a liberális–demokrata melanzsba, a többi pedig a szemétdombra kerül annak rendje s módja szerint.

Vitaindító:
Csizmadia Ervin: Liberalizmus és liberális demokrácia (január 8.).

Hozzászólások:

Csejtei Dezső: A liberalizmus bájai és bajai (január 11.)

Kardos Gábor: Egy eszme globális válsága (január 14.)

Szilvay Gergely: A tolerálhatatlan intolerancia (január 21.)

Szent-Iványi István: Liberalizmusvita Magyarországon (január 25.)

Egedy Gergely: A posztliberalizmus esélyei (január 29.)

Tóth Csaba: A toleráns liberalizmus védelmében (február 3.).

Botos Katalin: Liberális narratívák és a demokrácia (február 5.).

Tamás Gáspár Miklós: Visszanézve a liberalizmusra (február 8.)

Széll Kálmán: A gyakorlati liberalizmus csapdái (február 17.)

Egy ideig úgy tűnt, hogy ez a terv beváltja a hozzá fűzött reményeket, és az európai politika valóban létrehozta a liberális demokrácia langymeleg, unalmas, ugyanakkor működőképes modelljét. Amíg a jólét fenntartható és növelhető volt, addig hallgatólagosan mindenki elfogadta a történelem liberális demokráciaként értelmezett végét. A jólét azonban nem bizonyult örökérvényűnek, így annak ígérete is hiteltelenné vált. Ezzel együtt borult a liberális–demokrata konszenzus is. A politikai arénában ma azt látjuk, hogy az úgynevezett „populizmusok” kihívókként jelennek meg ezzel a konszenzussal szemben. A bevett taktika, mint már említettem, ezek morális megsemmisítése még a küzdelem előtt. A menekültválsággal mindez tovább erősödött, és a mai európai metaideológia kapuőreinek szemében nincs még egy olyan veszélyes attitűd, mint amit ők „nacionalizmusnak” neveznek. Ezzel semmi, még az iszlamizmus sem veheti fel a versenyt.

Ami a kulturális szférát illeti, ott ehhez képest ellenkező irányba mozdult el az egyensúly. Ma már „konzervatívnak” nevezik azt, aki többé-kevésbé liberális-demokrata álláspontot képvisel. A radikális baloldal célba vette a liberalizmust, és üti-vágja, ahol éri. Talán kevesen hinnék el, hogy nyugati akadémiai dzsemborikon nevetség tárgyai az „emberi jogok”, noha a résztvevők többsége igencsak baloldali. Tamás Gáspár Miklósnak igaza van: a (radikális) baloldal antiliberális.

Mindebből úgy tűnhet, hogy a liberalizmus számára lefőtt a kávé. Miért vitázunk akkor mégis erről? A liberalizmus falai kétségtelenül repedeznek, ám képviselői ádáz harcot folytatnak a megmaradásért. Mivel nem végeztem el a Delphoi-tanfolyamot, nem kívánnék jóslatokba bocsátkozni, hogy mi lesz a sorsa. A liberalizmust ma a nyugat-európai politikai establishment, média és értelmiség képviseli, valamint az úgynevezett „civil szervezetek”, akik az emberi jogi fundamentalizmus bizniszében utaznak. Úgy vélem, gyenge próbálkozás egyenként elemezni, hogy egy szigorú ideológiai kritérium alapján melyik szereplő valóban liberális és melyik nem – hiszen, mint némelyik liberális maga is elismeri, ahány liberális, annyiféle liberalizmus. Talán merész állításnak tűnik, de a liberalizmus az, ami a józan tapasztalat számára annak mutatja magát. Így az a kísérlet is elvetélt, hogy Merkelt és az Európai Néppártot kivesszük a liberális jelző alól, hiszen épp a liberálisok szokták érdemükként kiemelni, hogy ama bizonyos metaideológiának az elkötelezett hívei.

A metaideológia hívei persze szeretnek mismásolni. Azt bizonygatják, hogy ez nem felel meg a tankönyvi liberalizmusnak, viszont mindent, ami helyes és jó, magába olvasztott. Így a liberális demokrácia a kommunizmussal szemben békésen juttat el minden embert Utópiába, avagy oda, amit Alexandre Kojeve univerzális és homogén államnak nevezett. Mint azt Leo Strauss felismerte, a kommunizmus és a liberális demokrácia céljai ennyiben ugyanazok – az eszközeik különböznek.

Tamás Gáspár Miklós fején találta a szöget: a liberalizmus az elválasztások logikáján áll vagy bukik. Számára talán kellemetlen lehet, de kénytelen vagyok rögtön utána – ismét – Straussra hivatkozni, aki a liberális állam alapvető és feloldhatatlan ellentmondását mutatta ki: „A liberális állam nem nyújthat megoldást a zsidó problémára, mert egy ilyen megoldás mindenfajta »diszkriminációval« szembeni törvényes tilalmat jelentene, azaz a privát szféra felszámolását, az állam és társadalom közti különbség tagadását, a liberális állam elpusztítását”. Ma épp ennek a folyamatnak lehetünk a szemtanúi nyugaton, a privát szféra felszámolásának. A kortárs liberalizmus azért nevezhető totalitáriusnak, mert kíméletlenül ellenőrizni akarja, hogy az emberek hogyan beszélnek, viselkednek, gondolkodnak (!) a magánéletben. Ennek a kontrollnak a kívánalma és kikényszerítésének igénye természetesen mindig csak a „bennszülöttekkel” szemben áll fönn, a bevándorlók, kisebbségek esetében nem. (Persze attól függ, melyik kisebbség esetében. Úgy tűnik, a liberálisok a muszlimpártiság kedvéért – no meg Izrael morális kritikája miatt – elengedték a nyugati zsidóság kezét.)

Praktikusan túl sok választás nincs: a nyugati liberalizmus önfelszámoló, és a szélsőségnek – jelen esetben az iszlamizmusnak – nyit utat. Ahogy a XX. században a nácizmusnak. A másik lehetőség az, amit a központból lesajnálva „nacionalizmusnak” neveznek. Ez utóbbi lehetőséget megfontolandónak tartanám liberális szemszögből is, ugyanis egy „nacionalista” államban – még ha egy liberálisnak nem is kedvére való – lehet valaki liberális. A kalifátusban aligha.

Akik a liberalizmus válságáról értekeznek, fordítva ülnek a lovon. A szándékuk annak megmentése és fenntartása. Pedig épp a nyugati civilizáció nem tartható fenn, ha ragaszkodunk a liberális fantazmagóriákhoz. Valójában nem a liberalizmus van válságban, hanem a liberalizmus maga a válság.

A szerző eszmetörténész