Visszanézve a liberalizmusra

A magyar kormány politikája, bár mást állít magáról, ma minden tekintetben ortodox és neoliberális.

A politikaelmélet és politikatörténet műszavainak használata általában úgy megy végbe, hogy a szójelentések a társadalomtudományokból leszivárognak a sajtóba, és így aztán megszilárdulnak a közvéleményben. A kelet-európai tudományos, oktatási és kulturális rendszerek 1989 utáni tönkremenése és a médiaszerkezet átalakulása óta ez azonban fordítva történik. A közvélemény – többnyire elégedetlensége kifejezése végett – teljesen találomra használ meg nem értett szakkifejezéseket, ezek átkerülnek a sajtóba, és innen a társadalomtudományokba (mint vitathatatlan evidenciák). Az eredmény: teljes fogalmi zűrzavar.

Vegyünk egy Magyarországon közismert és fontos példát. A jelenlegi kormányrendszer „illiberálisnak” nevezi saját magát, gazdaságpolitikáját pedig „unortodoxnak”, ezt a politikai és médiaellenzék készpénznek veszi – akárcsak a „neoliberalizmus” elleni kormánypárti bírálatokat –, s a kormányzatot emiatt támadja.

Vitaindító:
Csizmadia Ervin: Liberalizmus és liberális demokrácia (január 8.).

Hozzászólások:

Csejtei Dezső: A liberalizmus bájai és bajai (január 11.)

Kardos Gábor: Egy eszme globális válsága (január 14.)

Szilvay Gergely: A tolerálhatatlan intolerancia (január 21.)

Szent-Iványi István: Liberalizmusvita Magyarországon (január 25.)

Egedy Gergely: A posztliberalizmus esélyei (január 29.)

Tóth Csaba: A toleráns liberalizmus védelmében (február 3.).

Botos Katalin: Liberális narratívák és a demokrácia (február 5.).

Mi a valóság? A mai Magyarországon igen alacsony, egykulcsos személyi jövedelemadó van, és magas fogyasztási-forgalmi adó („áfa”). A gazdaságba való állami beavatkozás nem az egyenlőséget, hanem az egyenlőtlenséget szolgálja. A szociális rendszerek (oktatás, egészségügy, szociális segélyezés, szociális lakásépítés, környezetvédelem) nem kapnak elég pénzt, vagy megszűnnek (ez a brutális megszorítások politikája), majdnem minden családtámogatási forma a középosztályt támogatja, jövedelemhez és státuszhoz kötött. A kormányzat alacsonyan tartja a hiányt és szorgalmasan fizeti az államadósságot. Megrendelésekkel segíti a hazai magánszektort. Kedvezményes különmegállapodásokkal támogatja a multinacionális tőkés társaságokat. Drákói rendszabályokkal korlátozza a munkajogot. Mesterségesen alacsony státuszban tartja a fiatal munkásságot, rendkívül alacsonyan a béreket, hogy fenntartsa az egyetlen „versenyképes” kelet-európai gazdasági tényezőt, a hallatlanul olcsó munkaerőt. Csökkenti az állami bürokrácia létszámát. Ez minden tekintetben ortodox neoliberális politika.

Az ellenzék (mind a „balliberálisnak” csúfolt, mind a szélsőjobboldali) – árnyalatnyi különbségektől eltekintve – ugyanezt akarja, de szemben Orbán Viktor gúnyos intelmével, nem arra figyel, amit a kormányzat tesz, hanem arra, amit mond.

Az orbáni államrendszer – mint a mai perifériakapitalizmus összes rendszere – persze eklektikus. Megpróbál fölülről megteremteni (nem is egészen sikertelenül) valamiféle nemzeti burzsoáziát és nemzethű-államhű hivatalnoki-alkalmazotti középosztályt. Ez nem az etatizmus és korporatizmus bismarcki elegye, hanem a gazdasági (neo)liberalizmus és a jogkorlátozó, tekintélyelvű, olykor autokratikus állam kombinációja, amely teljesen általános a periférián, s amelynek ma a legfontosabb példája India. A nyugati politikának mindenekelőtt a kisebbségek védelmére korlátozódó liberális eleme jelenleg csak a gazdag és „fejlett” országok kiváltsága, mondhatni: fényűzése – és ez is gyorsan zsugorodik. A kisebbségek és a nők jogegyenlőségét, egyenjogúságát a Nyugat hiába próbálja a Keletre (így például Kelet-Európára, Ázsiára) rásózni. A piaci rendszer akadálytalan érvényesülése oly kevesek érdeke a periférián (azaz a tőkés centrumon kívül), hogy az itteni államok kénytelenek biopolitikai (azaz faji és nemi) represszióval megtámogatni és elleplezni az osztályegyenlőtlenség rémületes tényeit.

Mindezek miatt a kelet-európai és ázsiai féldiktatúrás rendszerek liberális bírálata nem realisztikus, és fogalmilag is gyakran téves. Nem lehet, teszem azt, „maffiaállamnak”, vagy akár csak korrupciónak vélni azt a „királyi adományok” kissé archaikus rendszerére emlékeztető gyakorlatot, amellyel az állam által nehezen menedzselhető javakat a kormányzat kiosztja protezsáltjainak, teljesen törvényesen. Az „államosítással” vádolt orbáni állam radikális privatizációt folytat, méghozzá szédítő sebességgel és intenzitással. A módszer: vagyontárgyak, intézmények, „programok”, vállalkozások, befolyási övezetek, jövedelmek, haszonélvezetek „adományozása” helyi báróknak és kíséretüknek.

Ameddig a kelet- és kelet-közép-európai tekintélyi államok fizetik az adósságot, alacsonyan tartják a hiányt és a munkabéreket, biztosítják a multinacionális vállalatok infrastruktúráját és együttműködnek a NATO-katonasággal, addig megfelelnek az EU-„magországok” nemzeti érdekeinek, tehát az érvényes hatalmi helyzetnek. A szokásos jogállami biztosítékok fölszámolása, a nőgyűlölő, etnicista, xenofób propaganda, a faji szegregáció, a szegénység rasszosítása-etnicizálása, a kultúra és a tudományos kutatás kiirtása, a nyilvánosság korlátozása, manipulálása, lezüllesztése – ezek sajnálatos kísérőjelenségek, amelyek azonban kellenek a kontinentális stabilitás fönntartásához. S ez még hagyján. Mivel a rivális szovjet „birodalom” megszűnt, a nemzetközi munkásmozgalom pedig eltűnt, nincs szükség görög, chilei, argentínai típusú, véres katonai diktatúrákra a nyugati/északi tőkés szupremácia megőrzéséhez. Hajmeresztő, hogy a sorsunkat meghatározó piaci kapitalizmus és adekvát ideológiája, a liberalizmus megismerésére, megértésére, komoly kritikájára honunkban alig történt kísérlet. Ebben jelentékeny szerepet játszik a hagyományos magyar elméletellenesség, antiintellektualizmus.

A liberalizmus lényege az elválasztások és szétválasztások komplex szerkezete. Ebben alapvető a közügyek és a magánügyek, a politika és a gazdaság elválasztása. Csak a közügyek területén elfogadható a (legitim) kényszer, a hatalmi döntések jogi hierarchiája – a magánügyek területén az önkéntes-beleegyezéses, szerződéses viszonyok uralkodnak. Mivel „a gazdaság” mint olyan „magánügynek” számít, ahol megengedett a saját előnyök maximalizálásán, tehát az önzésen alapuló akció – vagyis a „verseny” –, ezért az ott érvényesülő kényszer nem legitim, nem illegitim, hanem ideológiailag rejtett. Ezen a megkülönböztetésen alapul az „állam” és a „civil társadalom” elválasztása, a politikai kormányzás és a közigazgatás elválasztása, az ún. hatalmi ágak híres különválasztása, az alkotmányosságnak és a bírói törvényhozásnak mint „örökkévaló”, stabil mozzanatnak az ellentéte a változékony, a népszuverenitás „káros” befolyásának kénytelen-kelletlen engedő parlamenti törvényhozással, és az uralkodó érdekviszonyokat kifejező végrehajtó hatalommal. Innen származik az állam és az egyház elválasztása, az egyetemi autonómia, az elitkorporációk (orvosok, ügyvédek, közjegyzők) „önkormányzata”. Innen ered a „véleményt” (tehát a szenvedélyek, érdekek, vágyak irányította gondolatkifejezést), azaz nem az „igazságot” megtestesítő plurális „nyilvánosság” viszonylagos önállósága és bántatlansága.

A liberális kapitalizmus növekvő elvontsága – a tőke és a jog (két absztrakció) ikerfogalmára támaszkodó, növekvő racionalitása, kiegészülve a matematikai természettudományok elvontságán nyugvó technikai racionalitással – tette lehetővé az uralkodók magánvagyonának megkülönböztetését a Korona közvagyonától. Liberális polgári államban nem lehetségesek „királyi adományok”: de nem liberális polgári államban – mint látjuk – igen. Sőt: a periférián épp ezek teremtik az új polgárságot a multinacionálisok fölségterületén kívül eső szférában. Az adott nemzetállami társadalmon belüli szabályozatlan politikai (testi) erőszak kiküszöbölése és a magánérdekek „politika alatti” korlátlan érvényesítésének szabadsága (a kettő nagyjából azonos) a minta, amelyre szokás ráhúzni az „egyéni szabadság” mítoszát. Ennek a régiónkban szokásos konzervatív (általában katolikus-korporatista eredetű) bírálata – amint Nietzsche olvasói jól tudják – elég értelmetlen. Ugyanis alaptalanul feltételezi, hogy minden személyes vágy és törekvés erkölcstelen. Egyben feltételezi, hogy a szabadelvűség (a reformkor és 1848, azaz Magyarország történelmileg meghatározó világnézete) felszabadítja a szenvedélyeket (az irracionalitást), holott őket a szabadelvűség (avagy liberalizmus) a felhalmozás, a megtakarítás, az „elhalasztott élvezet”, a technikai racionalitás uralma alá hajtja, amint azt Max Webertől mindenki tudja.

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a XX. századi népirtásokkal vetekedő nagyságú tömeggyilkosságokban bűnös gyarmatosítás éppen a liberális világkorszakban hozta létre a rasszizmust (a legmaradandóbb liberális teoretikus, John Stuart Mill szerint a barbárokkal – hindukkal, malájokkal – szemben indokolt a zsarnokság, ami fehérek esetében tilos), és a minden társadalomban nélkülözhetetlen közösségelvet a szabadelvű polgárság a nacionalizmus alakjában újította meg a XIX. században. Mindez megváltozott azóta, de nem teljesen.

Magyarországon majdnem mindenki feltételezi, hogy a „baloldal” liberális (és megfordítva), pedig a baloldal – beleértve az olyan nem marxista baloldalt, amilyen valaha Jászié és Adyé volt – antiliberális, hiszen antikapitalista. (Amint másfél évtizede e sorok írója is.) A baloldal a szabadságot nem az „elválasztások”, vagy ami ugyanaz, a „jogok” terepén keresi. De itt, ahol köznevetség nélkül „szélsőbaloldalinak” lehet nevezni Gyurcsány Ferenc neoliberális, jobbközép pártját – amely nyíltan támogatja Orbán politikájának lényegét, miközben alpárian szidalmazza külsőségeit –, nagyon könnyű megtéveszteni az olvasót. Az olvasónak csak azt a tanácsot adhatjuk, hogy olvasson. Marxot, Webert, Polányit, Braudelt, Berlint, Strausst, Oakeshottot, Gellnert, Ellen Meiksins Woodot. És utána maga döntse el, mi is a liberalizmus, amely – bár a rendszerváltás illúziói szétrebbentek – valamennyiünk közös és komoly problémája. Annak ellenére, hogy a periféria páriaállamaiban elszenvedte elkerülhetetlen vereségét.

A szerző filozófus, közíró