A gyakorlati liberalizmus csapdái

A szabadság kincs, ám sokan a kötöttségektől való szabadulás menlevelét látják benne.

Nem szakemberként, hanem a laikus magyar állampolgárok egyikeként félve szólok a liberalizmus vitához. Tulajdonképpen pontatlanság egységes irányzatról beszélni. Úgy tűnik, mára bizonyos körök kisajátítják, s a demokráciával házasítva céljaikat kiszolgáló (legitimáló) takarónak, ideológiái kulisszának tekintik.

A vita során szó volt az úgynevezett teoretikus liberalizmusról és annak – politikai, gazdasági – gyakorlati megvalósulásáról. Olvastunk arról is, hogy amit ma a nyugati világban liberalizmusnak neveznek, az csak egyfajta „metaideológia”. A nyugati értékrend úgymond liberális eredetű ugyan, ám inkább szinkretikus. Ilyen érvekkel a marxizmus–leninizmus is védekezhetne, hisz annak is vonzó volt az elmélete, aminek ellenkezője valósult meg. A Nyugaton uralkodó értékrendtől eleddig nem határolódtak el az igazi liberálisok, sőt – függetlenül attól, hogy hol milyen párt kormányoz – ezek az államok „liberális demokráciáknak” vallják magukat. Ám minden eszme annyit ér, amennyi belőle megvalósítható.

A „liberális demokrácia” a feje tetejére állított fogalom, hisz a liberalizmus nézeteit felülről kívánja a népre diktálni, és nem adja fel elveit akkor sem, ha azt a nép nem vallja. A liberalizmus megvalósulása adott esetben lehet antidemokratikus, vagy a demokrácia nem feltétlenül liberális. Csak akkor, ha a népakarat liberális. Ám mivel a népet lelkesítik a liberális jelszavak, a legtöbb esetben a liberalizmus és demokrácia jól megfér egymással. Előfordulhat, hogy a nép nem szavazza meg például a homoszexuálisok házasságát, vagy nem támogatja a liberális menekültpolitikát, akkor az már nem liberális demokrácia. A multikulturalizmus az egyének jogainak liberális elismerése, hogy a maguk választotta kultúra alapján élhessenek olyan társadalomban, ahol több kultúra is megfér egymás mellett. Ez a „szép” elképzelés a gyakorlatban megbukott, helyette a bevándorlók integrációját s a párhuzamos kultúrájú társadalmak felépülésének elkerülését tűzték célul. A demokrácia egyszerűen demokrácia, népuralom, ami nem kíván ideológiai (főleg szűkítő) jelzőket, legfeljebb válfajára utaló megkülönböztetéseket, például „képviseleti demokrácia.” A liberalizmus nem szereti a törvényeket és a korlátozó államot, a nemzeteket és a patriotizmust sem. A globalizáció egyik szálláscsinálója, haszonélvezője. Rendező elveit mégsem tudta nemzetközi téren érvényesíteni. Képtelen például az országok (régiók) közti egyenlőtlenséget felszámolni, a kölcsönös szabadságot, testvériséget megvalósítani. A magyar rendszerváltoztatáskor nem részesültünk nemzetközi szolidaritásban, egyenlőségben, önként és naivul a liberalizáció csapdájába sétáltunk, áldozatul estünk a szabad piacnak és versenynek.

Vitaindító:
Csizmadia Ervin: Liberalizmus és liberális demokrácia (január 8.).

Hozzászólások:

Csejtei Dezső: A liberalizmus bájai és bajai (január 11.)

Kardos Gábor: Egy eszme globális válsága (január 14.)

Szilvay Gergely: A tolerálhatatlan intolerancia (január 21.)

Szent-Iványi István: Liberalizmusvita Magyarországon (január 25.)

Egedy Gergely: A posztliberalizmus esélyei (január 29.)

Tóth Csaba: A toleráns liberalizmus védelmében (február 3.).

Botos Katalin: Liberális narratívák és a demokrácia (február 5.).

Tamás Gáspár Miklós: Visszanézve a liberalizmusra (február 8.)

A liberalizmus közismert három jelszava a szabadság, egyenlőség, testvériség, voltaképpen keresztény eredetűek, mégis gyakran ellenszenvvel tekintenek a keresztény nézetekre. Ez felveti az elvek határának kérdését, amiknek túllépése esetén viszonylagossá válhatnak, értéksorrendjük változhat, egymásnak ellent is mondhatnak. A francia forradalom sem tudott igazán e fogalmakkal mit kezdeni (tömeges kivégzések). Az ördög mindig a kivitelezésben rejtőzködik. A szabadság kincs, ám vissza is lehet vele élni, sokan csak a számukra kényelmetlen kötöttségektől való szabadulás menlevelét látják benne. Egekbe nőttek a személyi jogok, benne a bűnözőké is. Számosan fütyülnek a korlátokra, például a közlekedésben az utakon nincs felső sebesség, a sofőrök vezetés közben telefonálnak, folyik a kábítószerezés, szexuális zaklatás, a diákok szemtelenek a tanárokkal, egyeseknek szabad lopni, korrumpálni, az államok pedig lehetővé teszik a határok illegális átlépését. Ám a „szabad világ” szabad rendszere saját szabadságának csapdáját állította fel, kitermelte, beengedte például a terroristákat, akik kihasználták a számukra kedvező szabadságot, szabadon fegyverhez, robbanóanyaghoz is jutnak. A liberális szabadságkígyó a saját farkába harapott. Eluralkodott a félelem, a terrorellenes rendelkezések korlátozzák a szabadságot. Veszélyes az utca, étterem, színház, bevásárlóközpont, tömegközlekedés, repülő stb., a határokat újból őrizni kezdik, az emberek telefonját lehallgatják, behatolnak a magánéletükbe, térfigyelő kamerák őrködnek, a hatóságoknak egyre több szabadságellenes jogosítványuk lesz. A lehallgatási botrányok sem a magánéleti és a személyiség jogok tiszteletben tartására utalnak. Mindez a szociális és jóléti állam létét is veszélyezteti, hiszen egyre több rendőrre, ügynökre, ellenőrre van szükség, akik nem állítanak elő javakat, ezáltal csökken a GDP, romlik az életszínvonal. Nem kevesen a diktatúrát sírják vissza. A szinte korlátlan szabadság visszájára fordult. A „szabad verseny” szabad érvényesülést, ám egyúttal szabad csődbe jutást, szabad rablást vagy akár éhenhalást is jelent. A szabadság korlátozása a személyiségre nézve akár nevelő hatású is lehet, s ez főleg a gyermek- és fiatalkorra érvényes. A gyermekeknek, ifjaknak meg kell tanulniuk szabadságuk határait, amik főleg a kötelességekkel és a közösségi együttéléssel kapcsolatosak. Ezért szükséges az iskolákban is az ön- és közfegyelem és egyfajta tekintélytisztelet elsajátítása, amihez olykor a büntetés, sőt a bukás is hozzátartozik.

A liberalizmus másik jelszava az egyenlőség, ám ezt is sokszor túlértékelik. Az egyenlőség csak a törvény előtti egyenlőséget, és az esélyegyenlőséget jelentheti, különben tökéletesen egyenlőtlenek vagyunk. A természetben az egyenlőtlenség vastörvénye uralkodik. (Ugyanabba a földbe ültetett, ugyanazon éghajlatnak kitett, egyforma két fa növekedése már korán eltér.) A szabad verseny eleve egyenlőtlenségeket szül. Az egyes országok, kontinensek sem egyenlők, egyesek egyenlőbbek. Ugyanannyi munkáért egy magyar ember negyedannyi bért kap, mint egy német. A gyakorlatban az egyenlőtlenség inkább fokozódik, a gazdag országok (és egyének) még gazdagabbakká, hatalmasabbá, a szegények még szegényebbekké, kiszolgáltatottabbakká válnak.

A testvériség a gyakorlatban alig valósítható meg. Édestestvére a humanizmus, amelynek jegyében szüntették meg a halálbüntetést, ám ugyanakkor szabad utat engedtek a meg nem született magzatok elpusztításának. Az egyén (és bizonyos kisebbségiek) jogainak túlhangsúlyozása az egyénekből összetevődő közösség kárára ellentmondásos. Dániában a menekültek vagyonának számbavételét ellenzők az adófizetők zsebe ellen érvelnek, s azt megengedhetetlenül a zsidó vagyonok elrablásával hasonlítják össze. A testvériség ellen elkövetett legnagyobb bűn a háború (fegyveres konfliktus), amelyekkel szemben a liberalizmus nem volt képes hatásosan fellépni, sőt nem egyszer a „liberális demokráciák” annak részesei, támogatói.

Napjaink liberális elvei sajátosan érvényesülnek a közéletben, azaz a politikában, gazdasági és kulturális életben. Az emberi (személyiségi) jogok, az ember méltósága, a magántulajdon szentsége, a fajgyűlölet és a kirekesztés káros volta, a sajtó-, a szólás- és a véleménynyilvánítás szabadsága, a tolerancia tetszetős szlogenek. A más vélemény eltűrése, tudomásul vétele alázatot, önmérsékletet követel, és elvárhatóan kétirányú. Végső esetben az intoleranciát is el kell viselnie. A valóságban azonban a tolerancia hívei – tisztelet a kivételeknek – másoktól elvárják a toleranciát, ám ők maguk intoleránsak, sőt nézeteik elfogadását elvárják. Aki a normáiktól eltérően beszél vagy ír, az a támadások össztüzére számíthat. Az igazság és szabadság „szerelmesei” ekként ejtették fogságba az igazságot és szabadságot. A „másság” tisztelete és elismerése fontos, ami azonban nemcsak egyeseket, hanem a „másként gondolkodó” államokat is megilleti, főleg ha ezt a külön utat a népakarat támasztja alá.

A szólás- és véleménynyilvánítási szabadságnak is vannak tabui, tilos területei, sőt bizonyos vélemények hangoztatását törvény tiltja. De ki mondja meg, hogy hol a határ? Egyes társadalmi vagy etnikai csoportok mintegy védettséget élveznek. Az újságírók szabadsága korlátozott, kenyerük érdekében a kormányok kívánságára is kell gondolniuk, hogy csak a 2015-ös szilveszteri kölni események elhallgattatására utaljak. A névtelenül, másokat akár alaptalanul sértő szövegek szabad felkerülése az internetre mindennapos, elektronikusan embereket bántalmaznak, zsarolnak, sokan már óvó rendszabályok után kiáltanak.

Zavaró, hogy számos aktuális kérdésekben általánossá vált a kettős mérce. Legmarkánsabb, „legitimált” formája a fasizmus és kommunizmus eltérő súlyú értékelése, de a kettős megítélés a bel- és külpolitikában egyaránt feltalálható. Bizonyos pártok, csoportok országok megengednek maguknak olyat, amit másoktól számon kérnek. Ha egy „védett” etnikai kisebbséget sérelem ér, a nemzetközi jogvédő szervezetek azonnal tiltakoznak, ám ha a külhoni magyarokat éri sérelem, az már az illető állam belügyének számít. A kettős mérce révén a kis országok, a „nem szalonképesnek” kikiáltott pártok húzzák a rövidebbet.

A felsorolást még sokáig lehetne folytatni. Talán kissé egyoldalúra torzított példákkal arra akartam rámutatni, hogy a liberalizmus gyakorlatával baj van. Megérhetjük persze egy új Churchill felbukkanását, aki meg fogja állapítani, hogy a liberalizmus gyakorlata nem jó ugyan, ám nincs jobb nála. Ennek ellenére érdemes volna a gyakorlat nézőpontjából az egész ideológiai és gazdasági rendszert újragondolni, reformálni – ám attól tartok, hogy ez túl sok érdeket sértene, s minden maradna a régiben.

A szerző ny. főorvos, egyetemi tanár