Elvárások és csalódások

A második kétharmados győzelem óta a hatalom gyakorlói, úgy tűnik, megfeledkeztek ígéreteikről.

Valamikor, az új keletű magyar demokrácia hőskorában az ifjú Orbán Viktor a parlamenti ülésteremben odaállt Antall József elé, és a szemébe mondta: „miniszterelnök úr, a kormány hazudik”. Ez még az ellenzékben lévő Fidesz forradalmi korszakában történt, amikor egy ízben Orbán Viktor, Kövér László és társai vidám hangulatban búza-, árpa- és zabkalászt tettek a „rózsadombi műparasztnak” titulált Torgyán József, akkori mezőgazdasági miniszter asztalára, és megkérték, ugyan mondja már meg, hogy melyik micsoda. Az egykori hegedűvirtuóz és ügyvéd erre nem tudott válaszolni, mint ahogy egy ízben a mezőgazdasági vásáron győztes bikára is azt találta mondani, hogy tehén. Vidám hangulatot és friss levegőt hoztak az ifjú fideszesek a parlament öreg falai közé, mi pedig abban reménykedtünk, hogy az idő múlásával egyrészt igazi hazafiakká válnak, ugyanakkor a tapasztalatok és a bölcsesség megszerzése mellett puritánok is maradnak. Olyanok, akik a népből érkezettekhez híven ténylegesen a népet fogják szolgálni. Nem ez történt. Már a mi szavazatainkkal megszerzett, előző kétharmados hatalom idején megjelentek az aggasztó tünetek, a mostani kétharmad pedig azt mutatja, hogy a hatalom gyakorlói megfeledkeztek ígéreteikről, eltávolodtak saját gyökereiktől.

Időközben sok víz lefolyt a Dunán, és mi, választópolgárok sok-sok hazugságot láttunk és tűrtünk az elmúlt évek során, de a közelmúltban oly sok, bennünket semmibe vevő kijelentés, majd annak az ellenkezője hangzott el a jelenlegi kormány részéről, hogy kénytelenek vagyunk azokat csokorba szedve közzétenni.

Kezdjük a legújabbakkal. Miután a magyar ipar és a szolgáltatási szektor (pl. szállodák) már döntően a külföldi nagytőke kezébe került, a magyar mezőgazdaság immár a legutolsó gazdasági ágazat, amelyet a nép által megválasztott kormány még megvédhet az ugrásra kész külföldi hiénák elől. Az uniós csatlakozásunkat nyélbe ütő Medgyesy-kabinet elmulasztott olyan kizárólagosságot jelentő kikötést tenni – mint több uniós tagország –, mely szerint a termőföld nem kerülhet idegen tulajdonba. Az előzőekből levonva a tanulságokat, és felismerve a bennük rejlő kommunikációs lehetőségeket, Orbán Viktor választási kampányának egyik sarkalatos tétele úgy szólt, hogy ő mint miniszterelnök, meg fogja akadályozni, hogy külföldiek Magyarországon mezőgazdasági ingatlant szerezzenek. A másik, földügyekhez kapcsolódó sarkalatos kijelentés arra vonatkozott, hogy termőföldhöz „kizárólag mezőgazdasággal élethivatásszerűen foglalkozó” emberek juthatnak. A tények makacs dolgok. Az elmúlt hónapok tanúsága szerint külföldiek mellett bárki más is vásárolhatott nagy kiterjedésű mezőgazdasági ingatlant. Számos a földkérdésben jártas szakember véleménye az, hogy a mostani Orbán-kormány elárulta a történelem során oly sokszor becsapott magyar parasztságot, és kormányzati segédlettel folyamatosan alakítják az „új osztály nemesi nagybirtokrendszerét”, a magyar paraszt pedig elmehet zsellérnek vagy jobbágynak.

Egy másik téma: évek óta a legnagyobb titkolózás mellett folynak az Európai Bizottság és az Egyesült Államok illetékesei közötti tárgyalások egy „kétoldalú, globális szabad kereskedelmi megállapodás” létrehozásáról. Uniós körökben folyamatosan sulykolják nekünk, hogy ez mennyire kedvező feltételeket biztosít majd Európa számára. A sokszor átvert polgár ugyanakkor régóta gyanítja, hogy ez is csak egy hazugság, mert ha az valóban nekünk lenne kedvező, már megismerhettük volna mindezeket a várható jótéteményeket. A szakemberek által kifogásolt legsúlyosabb veszélyeket a következők jelentik: a megállapodás különbíróságot hozna létre a vállalatok és az érintett államok közötti jogviták elbírálására, aminek következtében a vállalatok által kialakított választott bíróságok jogot nyernének arra, hogy anyagi természetű vitákban szuverén államok terhére súlyos pénzügyi kötelezettségeket megállapító ítéleteket hozzanak. Ezzel átírnák a nemzetközi közjog évezredes alapszabályát, mely szerint államokat kizárólag önkéntes alávetés esetében lehet anyagi természetű ügyekben elmarasztalni. Vigyázat! Amennyiben az unió tagállamai jóváhagyják ezt a megállapodást, az egyúttal megvalósítja a – globális tőke által olyannyira áhított – alávetést is! Az Amerikában felelőtlenül engedélyezett génmódosított mezőgazdasági termékek európai exportja előtt is megnyílna az út. A legnagyobb veszély abban áll, hogy – szakértők szerint – ilyen természetű megállapodást kizárólag olyan feleknek lenne ajánlatos kötni, amelyek a világgazdaság megközelítően azonos súlycsoportjába tartoznak. Európa jelenleg széttöredezett, legkevésbé sem egységes gazdasága semmiképpen sem biztosíthat versenyképes feltételeket az USA hatalmas, homogén és a szövetségi kormány által vasszigorral irányított gazdaságához képest. Ugyanakkor az Európával szembeni amerikai gazdasági erőfölényt alapvetően nem a kereskedelmi szektor biztosítja, hanem a multinacionális óriásvállalatok. Ez az a terület, ahol Európa teljes mértékben versenyképtelen. Az ENSZ Világkereskedelmi Szervezetének (WTO) kimutatása szerint a mindenkori száz legnagyobb, világméretekben szerveződő óriásvállalat között döntő többségben az Egyesült Államok vállalatai találhatók.

Mi történt ezek után? A miniszterelnök és Szijjártó Péter az aggódó hazai illetékesek mind gyakoribb kérdéseire hónapok óta következetesen azt válaszolták, hogy a kormány „határozottan elzárkózik ettől a megállapodástól”. Sokan elhitték ezt, s azoknak derült égből villámcsapás volt, hogy a közelmúltban a tengerentúli nagykövet az írott és elektronikus hazai sajtó valamennyi fórumán lelkes „köszönetet mondott Orbán Viktor és Szijjártó Péter uraknak azért a következetes támogatásért, amivel jelentősen elősegítik a – hivatalos néven – Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség megállapodásának mielőbbi létrejöttét”. Mi ez, ha nem a sánta kutya újabb esete? Washingtoni nagykövetünk – látva a kormányfő és az amerikai nagykövet szavai közötti kínos ellentmondást – tompítani kívánta a helyzetet, ezért így értékelt: „nem lesz itt semmi baj, végtére is szövetségesek vagyunk”. Emlékezzünk csak Nicolas Sarközy korábbi francia köztársasági elnök szavaira, ő a beiktatását követő első washingtoni látogatásakor így figyelmeztette az amerikai elnököt: „szövetséges vagyok, de nem vazallus”. Figyelemre méltóan sokatmondó szavak.

Egy ehhez kapcsolható eset: a magyar miniszterelnök a múlt évben nagy nyilvánosság előtt tartott lelkes beszédben támogatta a Hóman Bálintnak állítandó szobor ügyét, mondván: „Székesfehérvár megérdemli ennek a nagy magyarnak szobrát”.

A kormány – egyéb adakozások mellett – jelentős összeggel támogatta a szoborállítást. Ez év elején hirtelen megváltozott a széljárás a Hóman-szobor ügyében. Orbán Viktor a parlamentben szigorú szavakkal így szólt: a kormány nem tűrheti, hogy olyan ember kapjon szobrot az országban, „aki fasiszta megszálló hatalmat szolgált ki”. Több megdöbbent vélemény arra utalt, hogy a magyar miniszterelnök talán fölötte álló idegen hatalomtól kapott olyan utasítást, ami erre a pálfordulásra késztette. Végül is fájdalmas, de tisztességes lett volna ennek elismerése. A miniszterelnökség a leghatározottabban cáfolta ennek akár csak halvány gyanúját is. Azután elérkezett a holokausztról való megemlékezés szomorú évfordulója, amikor a magyar televíziónézők egyenesben hallhatták Barack Obama elnök beszédét, melyben elítélte az antiszemitizmust, s hazánkról ezt mondta: „ezért léptünk fel, amikor Magyarországon szobrot terveztek állítani egy második világháborús antiszemita vezetőnek, hogy a kormányuk álljon el ettől a tervétől”. Ez így voltaképpen csupán egy pofon lett volna, de a hazugság annál sokkal szégyenletesebb. A diplomácia nyelvén ugyanis a „föllépés” tulajdonképpen utasítást jelent.

S most lépjünk vissza az időben! Mindannyian emlékszünk 2006. október 23-ra, a Gyurcsány-kormány idején. Ezúttal nem a korábbi hatalom vétkességét akarjuk elemezni, azt immár mindenki látja. De arra emlékeztetnék, hogy akkor a kétharmados Fidesz-győzelem egyik zálogaként ezt az ígéretet kaptuk: „minden bűnöst el fogunk számoltatni”. Nem lett itt elszámoltatva senki sem, csupán évek óta húzódik a „független magyar bíróság” előtt néhány per, azokkal szemben, akik szolgálati kötelességként csupán felsőbb utasítást hajtottak végre.

Befejezésül álljon itt egy bizonyára nem a legfontosabb, de igen jellemző ügy: amikor a kancelláriaminisztert (aki utóbb a több tízezer pedagógus és szülő szakmailag megalapozott reformjavaslatait „balhénak” minősítette) a parlamentben arról faggatták, hogy ugyan kivel és milyen okkal költötte a magyar emberek pénzét több nyugat-európai szállodában tett látogatása során, az LMP társelnök asszonyának kérdésére a kancelláriaminiszter azt mondta, nyugodjon meg, ővele a legcsekélyebb hajlandósága sem lett volna szállodázni. Erre a magyar parlament sokat látott-hallott falait is megrázkódtató hahotázásba tört ki a Fidesz–KDNP teljes frakciója! Ez remek alkalom lett volna, hogy a magyar miniszterelnök bebizonyítsa, következetesen védelmezi a sokat emlegetett „keresztény erkölcsiséget”, ezért kötelessége lett volna ott helyben felszólítania kancelláriaminiszterét a nyilvános bocsánatkérésre. Amivel csak elismerést szerzett volna mind a Fidesz és különösen a keresztény értékrendet őrző KDNP szavazóinak sorában.

A szerző az előző Orbán-kormány nagykövete, a Fidesz II. kerületi szervezetének alelnöke volt tíz éven át