Miért nem tud dönteni az EU a bevándorlásról?

A migránstömegek svungja vitte magával az orbánizmus szelét.

A német–török háttér-megállapodás a kulcs a bevándorlás okozta problémahalmaz többi aspektusához, így az EU bénultságához is. Ez pedig az örök eldöntetlen kérdés: Európai Egyesült Államok vagy a „nemzetek Európája”? Köztudomású, hogy az EU furcsa jelenség a nemzetközi szervezetek sorában, amely ötvözi a föderális és konföderális elemeket. Vannak úgymond „szövetségi” hatáskörök, amelyekben Brüsszel jogosult dönteni, de vannak tagállami hatáskörök is. Amíg az EU alkotmánya nem egyesítette az EU korábbi három alappillérét, addig éppen a biztonság- és védelempolitika volt a harmadik pillér – teljes mértékben tagállami hatáskörben. Erről lemondani ugyanis a leglátványosabb szuverenitásvesztési aktus.

Paradox helyzetben vagyunk: az EU-ban a közvetlen demokrácia úgy lenne növelhető, ha csökkentenénk a kormányok beleszólását a dolgokba, és növelnénk a szupranacionális Európai Parlament hatásköreit. Ha azonban meg akarjuk őrizni a nemzeti szuverenitást, akkor a kormányközi EU-s döntéseket kell preferálnunk, ami kevésbé átlátható és jóval lassabb, ellenben nagyobb esélyt ad a nemzeti érdekérvényesítésre. Ugyanerre a mintára: ha azt akarjuk, hogy az EU gyorsan és hatékonyan cselekedjen migránsügyben, le kell mondanunk a védelem- és biztonságpolitika nemzeti kézben tartásáról. Miközben épp azzal a címszóval tartjuk azt nemzeti kézben, hogy az EU tehetetlen, és hogy féltjük a függetlenségünket.

Ez az egész problematika az európai integráció történetének legelejéhez vezet vissza. Az eredeti elképzelés ugyanis a háborúra hajlamosnak kikiáltott nemzetállamok szupranacionális politikai unióba való tömörítése lett volna az egész integrációt kiötlő föderalisták részéről. Hogy nem ez történt, hanem gazdasági alapon kezdték el az integrációt, az a föderalisták szempontjából kényszerpálya volt, miután a nemzetállamok nem mondtak le olyan könnyen szuverenitásuk elemeiről. Jó, ha eszünkbe véssük: eredetileg nem a „nemzetek Európája” volt a cél, hanem a Kossuth-féle Európai Egyesült Államok. A föderalisták számára az előbbi csak kerülő út lett volna az utóbbi elérése felé.

Eközben elterjedt a gyanú, hogy az uniós jelszavak csak a nemzeti érdekérvényesítésre valók. Egykor ezt úgy mondták: „amikor De Gaulle európai érdekekről beszél, francia érdekekre gondol.” Ma úgy mondjuk: az uniós biztosok elméletileg semlegesek, gyakorlatilag igyekeznek hazájukat is képviselni. Ilyesmit láttunk az EU–török csúcson német részről. A Kissinger-féle kérdésre ugyanis – kit kell felhívni, ha Európával szeretnénk beszélni – a válasz valójában ma az: Angela Merkelt. A csekély mozgástérrel rendelkező bizottsági elnök, Jean-Claude Juncker német kreálmány. Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke: német kreálmány. A németek a lehető legtöbb tisztségbe megpróbálnak benyomni olyan, lehetőleg súlytalan személyiségeket, akik mindenképp az ő lekötelezettjeik.

A fenti okok azok, amelyek miatt a véget nem érő csúcsok ellenére nem születik egységes uniós menekültpolitika és határvédelem: a nemzeti hatáskörök féltése (teljesen érthető módon) és az informális német túlsúly az EU-n belül, ami elsősorban a német menekültproblémát szeretné megoldani, ezért erőlteti a kvótákat. Amiből a közép-európaiak nem kérnek, ezért a szolidaritás hiányával vádolja őket a politikai unió föderális-szupranacionális terve felé menetelő német politika. A külső határok védelméről még csak-csak tető alá lehetne hozni egy kormányközi megállapodást az EU-n belül, de a bevándorlók elosztásáról, úgy tűnik, lehetetlen.

Miközben a cél a nemzeti szuverenitás megőrzése, a német dominancia ellensúlyozása, aközben mégis arra vágynánk, hogy gyors és hatékony döntések szülessenek. Az EU-s mechanizmusok azonban – ahogy a gondolatmenetem elején idézett kötet is írja – az egyetértésre koncentrálnak. Egyetértést kicsikarni pedig hosszadalmas folyamat, főleg külpolitikai téren: az unió két vége, Nagy-Britannia és Görögország között ritkán van külpolitikai érdekazonosság. Mindenesetre – folytatódik az idézett megjegyzés – „az EU eddigi strukturális fejlődése a hosszabb távú válságok kezelésére irányult”, ezért „nincs energiája és eszközrendszere a rövid távú válságokkal való foglalkozásra”.

Akarjuk-e vagy sem, idővel a menekültválság is hosszú távú válságnak fog számítani. Az EU pedig addig is bebizonyíthatná, hogy jól teljesít a rövid távú válságkezelés terén is – különben saját léte kerül veszélybe.

A szerző újságíró