Élete alkonyán Pozsgay Imre több megszólalásában, interjújában próbálta meghatározni viszonyát a pártállamhoz, tisztázni a rendszerváltás előtti évtizedekben játszott szerepét. Ha a hivatalos életrajzra tekintünk, a magát szocializmusnak hívó berendezkedés tipikus vidéki káderének egyenletesen felfelé ívelő karrierjét látjuk. Semmi kilengés, az 1950-ben kamaszként a pártba belépett Pozsgay Imre útja többek között a budapesti Lenin Intézeten és az MSZMP Bács-Kiskun megyei szervezetén keresztül a központi pártapparátusig vezetett. Hosszú ideig része, alakítója volt egy bűnös rendszernek. Évtizedekkel később maga is szégyenletesnek nevezte az 1956-os forradalmat gyalázó, a megtorlások idején született írását. Ekkor aligha volt még benne kétely; saját bevallása szerint valamikor a hetvenes évek elejétől tudta, hogy hazug, ember- és nemzetellenes az eszme, aminek nevében magas polcra jutott. Ahogy állította, ekkortól igyekezett a maga eszközeivel, belülről tágítani a rendszer kereteit.
1976 és 1982 között miniszterként a kultúráért, a művelődésért felelt, ám ezután következett pályájának legtermékenyebb szakasza. A Hazafias Népfront főtitkáraként – a szervezet lapja volt akkor a Magyar Nemzet, amely élen járt a kádári diktatúra határainak feszegetésében – a nyolcvanas évek derekán, a gorbacsovi reformok kezdetén már az állampárt reformszárnyának meghatározó alakja volt. Kiterjedt értelmiségi kapcsolatrendszere elérte az ellenzéki, félellenzéki köröket is. Az 1987. őszi lakiteleki találkozónak nemcsak a résztvevője, hanem a hírvivője is volt: a Magyar Nemzetnek adott interjújában ő tudatta a széles nyilvánossággal az MDF megszületését. Nem sokkal Kádár János leváltása után államminiszterként tért vissza a kormányba, majd 1989 januárjában történelmi tettre szánta el magát: a rádiónak nyilatkozva népfelkelésnek minősítette 1956-ot. A bejelentés bizonyosan felgyorsította az átalakulást. Pozsgay az új, demokratikus rendszer kereteit rögzítő kerekasztal-tárgyalásokon az MSZMP képviseletében inkább a motorja, mintsem a gátja volt a pártállam lebontásának. Népszerű, külföldön is jól ismert politikusként ekkor ért a csúcsra, ahonnan azonban nagyon hamar lefelé vezetett az út. 1989 novemberében a négyigenes népszavazás elgáncsolta köztársasági elnöki ambícióit. A liberálisokkal ádáz ellenfeleknek tekintették egymást, az Antall József által vezetett MDF-nek már nem volt szüksége rá. Az első szabadon választott parlamentben rövid ideig az MSZP frakcióvezetője volt. Az utódpártból való távozása után – azt hiszem, egykori elvtársai árulónak tartották 1989-es szerepvállalása miatt – politikai hajótörötté vált. Kezdeményezései kudarcba fulladtak, a népi baloldalt nem sikerült megszerveznie, és számos egykori párttársával ellentétben a privatizációnak sem lett a haszonélvezője. Egyetemi tanári hivatása sok mindenben kárpótolta.
Pozsgay Imre egyéni karrierje torzó maradt. A hála nem politikai kategória, idézik tőle gyakran. De talán ő is elvétette a döntő pillanatot: ha mondjuk 1989 tavaszán vállalja a szakítást, és kivezeti a reformereket az MSZMP-ből, más szerep juthatott volna neki és a baloldalnak is. Annak tudata viszont vigasztalhatta, hogy a nyolcvanas években a változások ösztönzőjeként nyomot hagyott a magyar történelemben. Tevékenységéről, döntéseinek mozgatórugóiról még sokáig fognak vitázni. Az biztos, hogy nem volt hiábavaló, értelmetlen a politikusi pályája. A többiről a nagypénteken elhunyt Pozsgay Imrének eddig a saját lelkiismeretének kellett, ezután valaki másnak kell számot adnia.
