A Potomac meg a Duna partján

Pengeváltás Soros Györgyről és az amerikai–magyar kapcsolatok természetéről.

Nem osztom a szerzőnek Tom Lantost Soros Györggyel összemosó véleményét sem (mindkettő „exponálta magát a magyar politikában” – ennyi). Tom Lantosnál – akivel többször volt alkalmam beszélgetni – senki nem tett többet a magyar–amerikai politikai kapcsolatok javításáért és fejlesztéséért a kétoldalú kapcsolatok egész történetében. Kossuth Lajos legendás amerikai körútja óta Magyarországot még soha nem ünnepelték annyira Amerikában, mint az ’56-os forradalom ötvenedik évfordulóján. Minden fontos washingtoni eseményben Lantos kezdeményező és szervező keze volt. És ehhez nem kellett sorosi léptékű pénztőke sem, csak hazaszeretet. Tom Lantos mindig „csodálattal” (az ő szava) beszélt a „szülőhazájáról”. Ott voltam 1997-ben a magyar parlamentben, amikor a külföldi és hazai magyarok tanácskozásán – amerikai állampolgárként és tekintélyes kongresszusi képviselőként – így zárta a beszédét: „Én amolyan magyar »nacionalizmusból« azt mondom: ha a Föld Isten kalapja, Magyarország a bokréta rajta.”

2008-ban bekövetkezett haláláig Tom Lantosnak korrekt viszonya volt Orbán Viktorral annak ellenére, hogy akadtak vele komoly vitái. Például felháborodását fejezte ki a Magyar Gárda működésével kapcsolatban, és nagy szerepe volt abban, hogy a kongresszus megakadályozza, hogy a gárda tagjai az Egyesült Államok területére léphessenek. Viszont sokakkal ellentétben nem általánosított, hanem a dolgokat a súlyuknak megfelelően kezelte („sajnos mindig van egy vékony szélsőjobboldali, ultranacionalista fasiszta réteg” Magyarországon). Tom Lantos halála azóta is pótolhatatlan veszteség a magyar–amerikai politikai viszonyban. Szilárd meggyőződésem, hogy e kapcsolatok nem állnának a jelenlegi alacsony színvonalon, ha még élne.

„Valójában az amerikai konzervatívok egyáltalán nem hevernek ájultan Soros György lába előtt” – állítja helyesen a szerző. A másik oldal sem hever ott. Budapesten és általában a magyar közbeszédben jelentősen túlértékelik Soros súlyát a magyar–amerikai politikai kapcsolatokban, amelyeket – Lantos halála után – alapvetően egy, a Clintonékhoz közel álló neokonbarát csoport alakít döntően, ennek pedig Soros nem tagja. Ennek a nemcsak kormányzati személyiségekből összetevődő csoportnak több kifogása van Orbánnal és a Fidesszel szemben, de – magánbeszélgetésekre támaszkodva – a legfontosabb az, hogy a Potomac partján felelősnek tartják őket azért, hogy – belpolitikai érdekből – nem léptek fel kellő időben és eréllyel a fajgyűlölőnek tartott szélsőjobb ellen, lehetővé téve ezáltal, hogy egy korábban olyan nyíltan romaellenes és antiszemita szervezet, mint a Jobbik, az ország második legerősebb parlamenti pártjává válhasson.

Végezetül nem osztom a szerző azon tanácsát, hogy Washingtonnak a demokráciadeficittel és jogállami fogyatékosságokkal kapcsolatos bírálataira úgy kellene válaszolni, hogy ti csak ne beszéljetek, mert nálatok Amerikában oligarchikus kapitalizmus van, egy szűk pénzes elitcsoport kilóra megvásárolja a washingtoni politikusokat. Korábban is volt már ilyen kísértés a romakérdés kapcsán: nálatok meg megverik és lelövik a négereket. Ez zsákutca, amely csak további konfrontációhoz és feszültséghez vezetne, amelyből már így is több van a kelleténél. Semmi nem pótolhatja az értelmes, őszinte párbeszédet a két ország legfelső vezetői között.

A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza, jelenlegi főtanácsadója

Dobozi Istvánnak igaza van az amerikai–magyar diplomáciai kapcsolatoknak „a szokásosnál alacsonyabb szintre való lefokozását” illetően, én azonban mégis konszolidálódásnak tekintem azt, hogy az amerikaiak szakítottak azzal a gyakorlattal, hogy – idézem a szerzőt – diplomáciai tűréshatáron túllépve képviseltessék magukat. A „prokonzulként” viselkedéssel óvatosabb lennék: az nem csak Goodfriend ügyvivőre volt jellemző. Ha alaposabban megvizsgálnánk, akár egy doktori értekezés erejéig, az amerikai külügyi apparátus és a nagykövetek mindenkori gyakorlatát, bizony felsejlik a párhuzam a római birodalom prokonzulok (helytartók) által irányított provinciáival…

Tom Lantos és Soros György közé nyilván nem lehet egyenlőségjelet tenni, de azért Tom Lantos szerepe nem merült ki a magyar–amerikai kapcsolatok menedzselésében. Véleményem szerint 1992-ben elhibázott és kontraproduktív lépése volt a Csurka István „Néhány gondolat…” című politikai pamfletjének megjelenése után Magyarországra sietnie rendezkedni, és az ügyet az amerikai törvényhozás elé vinni. Ráadásul ez alapozta meg azt, hogy Washingtonban azóta is előszeretettel foglalkoznak azzal, még nem kormányzati körökben is, hogy Magyarországon átlépnek-e politikai-ideológiai határokat, és a jobboldali magyar kormányoknak mit vagy kit kell elítélnie, mitől vagy kitől kell elhatárolódnia, amiben persze partner a balliberális magyar sajtó és értelmiség. Ez az a jelenség, amit az Egyesült Államok morális felsőbbrendűsége (moral supremacy), morális tekintélye (moral authority) vagy kivételessége (american exceptionalism) címszóval tárgyalnak a kritikus sajtóban és a szakirodalomban.

Ezzel, az ebből eredő politikai csőlátással, elfogultsággal és előítéletességgel tudom magyarázni azt, amiről Dobozi István tudósít: a Clintonékhoz közel álló csoportok Orbánéktól vártak el olyan szintű fellépést a Jobbik ellen, amely megakadályozta volna, hogy a Jobbik az ország második legerősebb parlamenti pártjává válhasson. Valójában a Jobbikot az MSZP és az SZDSZ kormányzása termelte ki és juttatta politikai magaslatokba. A Jobbik ellen „kellő időben és eréllyel” Gyurcsány Ferencnek és Bajnai Gordonnak kellett volna fellépni.

A Potomac partján miért nem őket vonják felelősségre? De egyáltalában: milyen alapon osztják a felelősséget Washingtonból, ha az olasz és az osztrák provinciában még egy kongresszusi meghallgatás erejéig sem tettek felelőssé senkit a posztfasiszta Nemzeti Szövetség és a szélsőjobboldali Osztrák Szabadságpárt hatalomra kerülése miatt?

A szerző politológus