Kollaboránsok a baloldalon

A balliberális erők maguk is tehetnek arról, hogy a törésvonal-politikai játszmában vesztésre állnak.

Gulyás Márton ellenzéki aktivista viszont a DK helyett az MSZP-t helyezi a célkereszt közepébe, mert Molnár Gyula lett az elnök, Hiller István meg a választmányi elnök: „kiírtad magad mindenből – szól a pártnak –, pontosabban beírtad magad a NER-be, megtalálva a legideálisabb helyet a magad számára. Most megígérem neked, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy megszűnj, hogy pokollá váljon az életed, mert amíg vagy, addig a Fidesszel szemben esélye nincs semminek. Ki fogunk radírozni téged a politikai térképéről Magyarországnak, mert sunyi, megalkuvó, becstelen és kollaboráns emberek hordája vagy pusztán, eszköze a rezsimnek és semmi több. Pusztulj, MSZP – ez mától minden demokrata új jelmondata.”

Hiller István fő bűne az lehet, hogy egy őszinte pillanatában azt találta mondani: „Én nem szeretem, hogy az országunk határán kerítés van. Csak már mondjon valaki ennél jobbat!” Noha a baloldali ellenzék tényleg nem rukkolt elő kidolgozott, a társadalmat is meggyőző menekültpolitikai alternatívákkal, a dilemma puszta kimondása bőven elég volt ahhoz, hogy árulónak, kollaboránsnak vagy Orbán Viktor emberének tartsák. Az elnökválasztást megelőzően az MSZP egyik elnökjelöltje, Szanyi Tibor is úgy fogalmazott, hogy pártjában „NER-rel való” kollaboránsok vannak, akik nem a győzelemben, hanem a status quóban érdekeltek. Gulyás Márton nem meghatározó tényező a pártpolitikában, de hatása van a blogok, kommentek és közösségi oldalak által uralt új kommunikációs struktúrákban, ahol már Fodor Gábor is Orbán által pénzelt áruló, mert helyteleníti az októberi népszavazás bojkottját.

A kórképnek nemcsak az része, hogy a baloldali ellenzéken belül is terjed egymás morális megsemmisítése, hanem az is, hogy valójában nincs igény a politikai és közpolitikai alternatívák racionális megvitatására. Máig nem tudjuk, miként kezelnék a migrációs válságot, ha a „demokratikus ellenzék” kormányozna. Másfél hónappal a népszavazás előtt nincs érdemi vita a bojkott és a részvétel előnyeiről és hátrányairól. És elemi szinten a politikai harc logikája sem érvényesül: a szorult helyzet ellenére nem képesek vagy nem akarják kihasználni a nyilvánosság kínálta lehetőségeket. Noha más államok és kormányok nem úgy viszonyulnak az Orbán-kormányhoz, mint az ellenzék, nem úgy, mint például a Lukasenko-rendszerhez, az ellenzékben mégis mindig munkál a kísértés a morálisan igazolt kivonulásra Orbán diktatúrájából.

Morális vesszőfutásra ítéltetett Eörsi Mátyás (DK) is, mert ő procedurális kényszerből segítséget kért és kapott az Orbán-kormánytól. Eörsi bűne az, hogy szeretne a Demokráciák Közössége nevű nemzetközi szervezet főtitkára lenni, de a szabályok szerint a pályázatokhoz szükséges az adott kormány hivatalos, pro forma támogatása. Orbánék ígéretet tettek arra, de ő több fórumon is deklarálta, hogy Szijjártó Péternek is tudtára adta, ez szemernyit sem fog változtatni az ő hajlíthatatlan ellenzékiségén. Eörsi Mátyásra a legnagyobb csapást az Átlátszó.hu mérte, ahol Pap László Tamás a „legbicskanyitogatóbb NER-kollaboránsok” közé sorolta, és a Rákosi-rendszer békepapjaival vonta párhuzamba. Mivel Eörsi a népszavazás bojkottjára szólított fel, a szerző kérdése: „Nem úgy lenne a bojkottfelhívása hiteles, ha ő is bojkottálná a rezsim irányából érkező jelölést?” A kérdés logikus, ha Orbánék keresték meg Eörsit, aki belecsapott a diktátor kezébe. Mert különben azt kell gondolnunk, hogy Eörsinek azután kellett volna bojkottálnia a kormány jelölését, hogy ő maga jelölésre kérte meg a kormányt Az ellenzéki ítészekre leselkedő csapda abban áll, hogy Eörsi szerint a jelölés ötlete diplomáciai körökből származik, és ha ehhez hozzátesszük, hogy Gyurcsány Ferenc teljes mellszélességgel kiállt Eörsi mellett, akkor nem véletlen Szabó Zoltán (DK) okfejtése: „Eörsi nem maga találta ki”, hogy megpályázza a főtitkári posztot, „hanem erre erős biztatást kapott az USA felső vezetői köréből, esetleg más országok ( ) által is megtámogatva. Az Orbán-kormány támogatása vélhetően egy erős, informális amerikai nyomásnak köszönhető ( ) diszkrét diplomáciai csatornákon”. Az olvasók ítéletalkotását megnehezíti, hogy Szabó Zoltán pártját Bartus László kollaboránsoknak tartja Amerikából, Szabó Zoltán pedig Bartusról állítja, hogy elmebeteg, és Orbán fizetett ügynöke – legalábbis Bartus elmondása szerint.

Bauer Tamás (DK) kifinomultabban nyúl Eörsi Mátyás ügyéhez. A tőle megszokott tanáros stílusban rakja helyre a delikvenst: „A demokratikus ellenzék és kormány közötti viszony, illetve az önkényuralmi rendszer és ellenzéke közötti viszony különbségét Eörsi szemlátomást nem érti.” „Önkényuralom gyakorlóival a rendszer ellenzékének nem indokolt beszélő viszonyt fenntartania”, szögezi le Bauer, és ugyanezt veti a szemére Szent-Iványi Istvánnak: „a Fodor-féle liberális párt külpolitikusa, aki korábban Eörsihez hasonlóan öt cikluson át az SZDSZ országgyűlési képviselője és ügyvivője is volt, eleget tett a Tusnádfürdőre szóló meghívásnak, és ott részt vett egy panelbeszélgetésen. Élesen vitatkozott a fideszes politikusokkal, és úgy vélte, helyes, ha képviseli a maga ellenzéki álláspontját.”

Ahogy a Quimby együttes tusnádfürdői szereplése miatt kitört hisztériában, úgy Bauer Tamás írásában is kitapinthatók az aktuálpolitikai mozgatórugók. Bauer gondosan hallgat arról, hogy Szent-Iványi 2010 és 2015 között ljubljanai nagykövet volt. Ha úgy tetszik, tégla volt „az önkényuralom falában”, viszont senki nem állította akkor pellengérre. Ehhez képest tusnádfürdői szerepvállalása és ott egy ellenzéki álláspont képviselete még hibának sem nevezhető.

Bauer Tamás szemlátomást nem érti, hogy kategorikus morális ítélethez morális tekintéllyel is rendelkezni kell. Ő azonban a rendszerváltás előtt 1985-től 1988-ig tagja volt a Hazafias Népfront Országos Tanácsának, miközben részt vett az akkori demokratikus ellenzéki szervezkedésben, és szerzője volt a Beszélőnek, majd szerepet játszott a Nyers Rezső fémjelezte Új Márciusi Front szervezésében a rendszerellenzéki SZDSZ tagjaként. Nemcsak hogy úgymond beszélő viszonyt tartott fenn az „önkényuralom gyakorlóival”, de aktívan együttműködött velük a rendszer fenntartásában és a rendszerváltást elkerülő politikai stratégia kivitelezésében. Vagy akkor nem volt önkényuralom szerinte, vagy az ő ténykedése pozitív, igazolható és indokolt volt. A mai magyar „igazi” és „demokratikus ellenzék” észjárása és szóhasználata szerint viszont ő egyszerűen csak kollaborált

A szerző politológus