Lassan lecseng a „halszagú Magyarország” körüli botrány. Azzal, hogy utólag megerősítették a „d” hangot a szerencsétlen refrénben – hogy úgy is hangozzék, ahogy szánták: „halld szavunk” –, ki is húzták a dolog méregfogát. Az ’56-os emlékdal így végre megkaphatja, amit megérdemel: elfeledkezhetünk róla.
Desmond Child, a világhírű kubai–magyar dalszerző az 1956-os forradalom emlékére alkotott maradandót – harangozta be az Egy szabad országért című szerzeményt Schmidt Mária, a Terror Háza főigazgatója és az ’56-os emlékév kormánybiztosa. Ráadásul az alkotásra maga Orbán Viktor miniszterelnök kérte fel a művészt. Ezek után legalábbis hibátlan dalnak kellett volna születnie ahhoz, hogy ne kapjon megsemmisítő kritikákat. Hogy mi lett belőle, tudjuk, szóra sem érdemes.
Az azonban már annál inkább, miként reagált a botrányra a megrendelő fél. Amikor kiderült, hogy a mű a szerző egy korábbi munkájának újra felhasznált változata, vagyis közel sem a forradalom tiszteletére született, kisvártatva a teljes emlékévgépezet megakadt. Elhallgattak. Nagyon úgy tűnt – és ezt több forrás is megerősítette lapunknak –, hogy a felelősséget a dalszerzőre hárítják. Ő írta, vigye el a balhét egyedül. A teljes hallgatáshoz igazítva a dal klipjének bemutatóját is zárt körben tartották, csak a baráti média képviselőit hívták meg. Az már csak hab a tortán, hogy Schmidt Mária még a közérdekűadat-igénylésünket is elutasította, mondván, a dalszerzővel kötött szerződés – amibe belenéztünk volna – nem létezik.
Hallgatásba burkolózott múlt héten egy másik kormánybiztos is. Szőcs Gézánál arról érdeklődtünk, miért hozzák mégis haza a 2015-ös milánói világkiállítás csaknem 8 milliárd forintot felemésztő magyar pavilonját. Ő azonban nem nyilatkozott. Meg is indokolta, miért: szerinte e sorok írója olyan ellenséges volt vele korábban, „mintha az Indexnél dolgozna”. Ezért reménytelennek lát minden kommunikációt.
Pedig lenne miről beszélni. Egy kézivezérelt pályázat után Milánóba a botrányos Sámándobbal vonultunk ki, amitől menet közben még a saját tervezői is elhatárolódtak. A helyszínen aztán kiderült, hogy Szőcs Gézáék a vártnál is jobban félreértették a világkiállítás filozófiáját, és egy dögunalmas faluházzal igyekeztek reklámozni hazánkat. Mindezt közel hatmilliárd forintból. Jellemző, hogy a kormánybiztos által hatalmas sikernek nevezett milánói jelenléttel még az elfogulatlansággal aligha vádolható közmédia sem foglalkozott. Persze az olaszoknak Szőcs értelmezésében annyira megtetszett a pavilon, hogy marasztalták volna, ám a kormány – bár korábban látszólag hajlott rá, hogy kint hagyja, így feledtetve az indokolatlan pénzszórást – végül újabb kétmilliárdért mégis hazahozza. Karcagon lesz belőle múzeum. Hogy valójában miért kerül haza a botrányos épület, sosem tudjuk meg, hiszen a kommunikáció reménytelen.
Attól tartok, hogy a kormánybiztosok súlyos tévedésben élnek. Nem engedhetnék meg maguknak, hogy megsértődjenek, vagy hogy kizárják a sajtó egy részét, ha kérdést intéznek hozzájuk. Még akkor sem, ha az újságíró netán mélyebben is szeretne belelátni a közpénzköltés rejtelmeibe. Ez a dolga ugyanis, a kormánybiztosnak pedig az, hogy válaszoljon, s ha kell, elvigye a balhét. Hiszen Magyarország attól még nem lesz szabad, hogy Schmidt Mária vagy Szőcs Géza kérdés nélkül költi a közpénzt. Ahogy egy felejthető popdal vagy egy siralmas(an drága) pavilon sem szabadítja fel az embereket. Ha valóban szabad országot akarnak, igyekezzenek megcáfolni a vádakat, felelni a kritikákra, és ne elhallgat(tat)ni. Kritika nélkül – legyen az akár igazságtalan vagy bántó – ugyanis nem szabad ország, hanem valami egészen más épül.
