Ma ugyanez a tendencia érvényesül a politikai piacon is: a szabad verseny feltételei látszólag adottak, a gyakorlatban viszont meglehetősen korlátozottnak bizonyulnak. Kampányidőszakban a pártok megjelenési lehetőségeit szigorúan szabályozzák, míg a kormányzat korlátlanul reklámozhatja önmagát; az ellenzéki médiát kivéreztetik, míg a kormányközeli sajtót állami hirdetésekkel hizlalják; a kritikus újságírókat megrendszabályozzák (mit meg nem engednek maguknak!), miközben a baráti média bármit megengedhet magának, ha olyan politikai rivális tűnik fel a színen, aki kicsit is rátermettebb és ezáltal veszélyesebb az átlagnál.
A korlátlan kampány persze nem garantál örökös sikert. Ahogy a gazdasági verseny hiánya drágább és rosszabb szolgáltatásokhoz vezet, úgy a politikai verseny hiánya drágábban és rosszabbul működő – korrupt és diszfunkcionális – államhoz. Ezt a Fidesz kormányzása kitűnően szemlélteti – míg korábban a hatalomra kerülésük azt szemléltette, hogy a magyar választóknak előbb-utóbb elegük lesz az ilyen kormányzásból. Vagyis kedvezőtlen versenyfeltételek ide vagy oda, egyszer valaki a Fideszt is le fogja váltani. Más kérdés, hogy miért ne ott folytatná majd, ahol ők abbahagyták.
