Bár két hét még hátravan az évből, és ennyi idő alatt sok minden történhet, talán nem túlzás azt állítani, hogy idén már mindent láttunk, ami a közeljövő politikai kampányaitól várható. Pedig csak néhány hónappal vagyunk túl az aktuális kormányzati ciklus félidején, nincs küszöbönálló országos választás. „Mindössze” egy népszavazást tartottak ebben az évben, amely érvénytelennek bizonyult ugyan, de arra alkalmas volt, hogy Orbán Viktor február 24-i bejelentése óta, vagyis lassan tíz hónapja ez határozza meg a hazai közbeszédet. Aki pedig arra számított, hogy a referendum után a Fidesz kicsit lejjebb csavarja a kampánytempót, az alaposan tévedett: azóta indult csak be igazán a kormánypárti bulvármédia – avagy bulvárpárti kormánymédia – egyre olajozottabban működő gépezete.
Ebben nem is az az igazán nyomasztó, hogy folyamatos kampány zajlik – megszokhattuk már, hogy a magyar politika is ebbe az irányba tart. Sokkal inkább a kormányzati kampány korlátlansága. Ahogy a népszavazáshoz kapcsolódó „tájékoztatási tevékenység” világosan megmutatta, az erre szakosodott minisztérium minden észszerű korlátozás nélkül folytathat kormánypropagandát, közpénzmilliárdokat fordítva e célra. De állami támogatással végzi összehangolt lejárató kampányait a Habony–Vajna-féle revolvermédia is, amely abban az ütemben bővül, ahogy riválisai fogyatkoznak: lassan csak azért nem érkeznek naponta hírek egy-egy sajtótermék megszüntetéséről vagy kormányközeli befektetők általi felvásárlásáról, mert a hazai médiapiac is véges. A közösségi oldalakon fél- vagy nem hivatalos, kiszervezett kampányok dübörögnek, amelyek hol a migrációs válsággal kapcsolatos (ál)hírekkel tartják fenn a szavazóbázis harci kedvét, hol a mémesített Fidesz-valóságot tálalják fel számára. S ha mindez nem lenne elég, ott a CÖF: miközben a kormányzat a Soros által pénzelt civileket üldözi, az általa pénzelt civilek teszik a dolgukat, és kampányolnak.
Nyilvánvaló, hogy a Fidesz ugyanúgy gondolkodik a politikai versenyről, mint a gazdaságiról. Tudjuk, hogy az állami beavatkozás nélküli szabadpiac puszta vágy- vagy lázálom; szükség van kontrollra, de éppen az egészséges piaci verseny érdekében (például hogy ne alakuljanak ki monopóliumok). Ezzel szemben nálunk az állam pontosan azért avatkozik be a gazdasági folyamatokba, hogy a versenyt torzítsa, és meghatározott üzleti körök érdekeit szolgálja. Ráadásul a Fidesz nem éri be annyival, hogy a sajátjai felé lejtsen a pálya; az a célja, hogy rajtuk kívül mások labdába se rúgjanak.
Ma ugyanez a tendencia érvényesül a politikai piacon is: a szabad verseny feltételei látszólag adottak, a gyakorlatban viszont meglehetősen korlátozottnak bizonyulnak. Kampányidőszakban a pártok megjelenési lehetőségeit szigorúan szabályozzák, míg a kormányzat korlátlanul reklámozhatja önmagát; az ellenzéki médiát kivéreztetik, míg a kormányközeli sajtót állami hirdetésekkel hizlalják; a kritikus újságírókat megrendszabályozzák (mit meg nem engednek maguknak!), miközben a baráti média bármit megengedhet magának, ha olyan politikai rivális tűnik fel a színen, aki kicsit is rátermettebb és ezáltal veszélyesebb az átlagnál.
A korlátlan kampány persze nem garantál örökös sikert. Ahogy a gazdasági verseny hiánya drágább és rosszabb szolgáltatásokhoz vezet, úgy a politikai verseny hiánya drágábban és rosszabbul működő – korrupt és diszfunkcionális – államhoz. Ezt a Fidesz kormányzása kitűnően szemlélteti – míg korábban a hatalomra kerülésük azt szemléltette, hogy a magyar választóknak előbb-utóbb elegük lesz az ilyen kormányzásból. Vagyis kedvezőtlen versenyfeltételek ide vagy oda, egyszer valaki a Fideszt is le fogja váltani. Más kérdés, hogy miért ne ott folytatná majd, ahol ők abbahagyták.
