A jól működő ország

A civilség szitokszóvá tétele nem illene egy polgári berendezkedésű demokráciához.

Magyarországon a civil kultúra romokban hever, valódi civil szféra alig létezik. Sokszor és sokat kellett volna már erről írni, csak rendre aktualitásokhoz, apropókhoz kötjük témáinkat, és erre valahogy eddig nem fordítottunk elég figyelmet – egy szép reményekkel indult, de mára kimúlt egyesület egyik alapítójaként mondom ezt.

Hála Németh Szilárd rezsibiztosnak, Fidesz-alelnöknek, főbirkózónak, az ismert civil vagy „álcivil” szervezetek megszorongatásának tervétől zeng a közélet. Mégsem velük szeretnék most foglalkozni; sem felmagasztalni, sem beléjük rúgni nem akarok. Sok jót és rosszat el lehetne mondani tevékenységükről, vagy szörnyülködni a kormánypárt arroganciáján, ezt majd megteszik mások.

Amikor 2014-ben a kormány hadat üzent a norvég alap támogatásában részesülő szervezeteknek, dühítettek a módszerek, szánalmasnak és visszataszítónak tartottam, hogy több tucat rendőrt küldtek a kicsiny lakásban működő Ökotársra, vezetőjét meg úgy vezették el, mint a bűnözőket szokás. Ám be kell ismernem, hogy amikor fideszes politikusok és híveik arról beszéltek, hogy az akkor előtérbe került, főként emberi jogi ügyekkel foglalkozó társaságok munkásságukkal messze nem fedik le a társadalom széles spektrumát, igényeit, miközben lényegében közpénzt használnak fel, ezzel a megközelítéssel sem tudtam nem egyetérteni. (A támogatás ugyanis nem adomány, nemzetközi egyezmények kötik a nem uniós tag, de a közösségi lét előnyeiből profitáló gazdag országokat.) Nem a melegjogokat meg a női egyenjogúságot zászlajukra tűző szervezetekkel volt bajom, hanem az aránytalansággal. Azzal, hogy más nagyon fontos területre nem jut sem pénz, sem elég figyelem – már-már közhelyszámba menően említhetnénk az oktatást, az egészségügyet vagy akár a környezetvédelmet. De maradjunk csak a jogsértéseknél! Hétköznapjaink során hány esetben szembesülünk (például kórházi ellátásnál) igazságtalanságokkal, és érezzük úgy, hogy nincs kihez fordulnunk? A most célkeresztbe került TASZ-nak vagy a Helsinki Bizottságnak is vannak érdemei hétköznapi, politikától távoli esetek orvoslásában. De a különféle károkat elszenvedők többségének ma sem jut megfelelő szakmai és lelki támasz.

Ha Németh Szilárd durva leegyszerűsítéseket tartalmazó kijelentéseiről leválasztjuk a civil szervezetek és közösségek ügyét, látni fogjuk, hogy a kérdés messze túlmutat önmagán. A civil közösségek és szervezetek megléte vagy hiánya, állapota, érdekérvényesítő képessége valójában látlelet egy demokratikus ország rendszerszintű működéséről. A jól működő, boldog és stabil társadalmakat keresztül-kasul behálózzák a direkt politikai és gazdasági érdekektől mentes civil szerveződések. Tagjaik az egyletek, egyesületek, egyéb közösségek puszta létezésétől is komfortosabban érzik magukat, képesek fontos ügyekért közösen lépni. A jobb közbiztonságért, a településen áthaladó hatalmas forgalom eltereléséért, a színvonalasabb orvosi ellátásért vagy a népdalkör próbatermének a kifestéséért. Persze idehaza is látunk számtalan pozitív példát közérdekűséget sem nélkülöző civil szerveződésből, de messze nem eleget. A civil és közösségi lét szellemisége nem hatja át az országot, és az, amit a kormány most a fent nevezett nagyobb társaságokkal tesz, Soros ide vagy oda, emiatt is kockázatos. Szitokszóvá teheti a liberális, a migráns vagy éppen a brüsszeli után a civil kifejezést is – és azt, ami mögötte van. Ez pedig a legkevésbé sem lenne polgári tett.

Van még feladat bőven a közösségépítésben. Amikor társaimmal az említett, bíróságon is bejegyzett egyesületünket sok évvel ezelőtt létrehoztuk, épp a liberalizmus fogalmának rendbetételét, az akkori, az SZDSZ által megvalósított véleménydiktatúra leküzdését tekintettük egyik fő feladatunknak. Utólag bevallom, az asztal melletti bölcselkedésben mi is többre vittük, mint valódi tettekben. Amikor városrészszépítő délelőttöt hirdettünk, előző este még a világot megváltani akaró tagság nagy része gerincsérvre és más bajokra hivatkozva távol maradt. A kezdeti nagy lelkesedés alábbhagy a szürke hétköznapokban, akkor, amikor valamilyen kisebb vagy nagyobb ügyért valóban tenni kellene. Néha erős hanghordozással, máskor a szemét összegyűjtésével.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Fidesz-alelnök által nevén nevezett szervezetekhez – az Energiaklubhoz, a TASZ-hoz, a Helsinki Bizottsághoz és a Transparency Internationalhez – életemben sok közöm nem volt, újságíróként egy-egy ügyükkel persze foglalkoztam. Emlékszem, még javában dúlt a Gyurcsány-korszak, amikor az utóbbi antikorrupciós szervezet előállt egy kutatással, amelyben kimutatták, milyen elképesztően sok pénzt lopnak el a látszólag közbeszerzés révén megvalósuló útépítésekből az akkor értelemszerűen a baloldalhoz köthető érdekcsoportok.

Nem rémlik, hogy a Fidesz akkoriban is ki akarta volna adni az útjukat.