Tudjuk, hogy 2017 a lázadás éve, az igazi forradalom, úgy tűnik, érdeklődés hiányában mégis elmarad. Hol vannak már az ezer számra lengő nemzeti zászlók, vagy akár egy kis egyetemfoglalás – átkozzuk vagy dicsőítsük bármelyik oldalt, minimálisra csökkent a politikai aktivitás, alig mozdul bárki is pró vagy kontra. Maradt a passzivitás, a halk morgás, egymás gyilkolása a virtuális térben. A közvélemény-kutatások megkérdőjelezhetetlen Fidesz-előnyt mutatnak, egyben a bizonytalanok, inaktívak táborának szélesedését jelzik. Lángoszlopoknak, ikonikus ellenzéki vezetőknek nyoma sincs, maradtak, akik nem tudnak mást, mint eldalolni saját fájdalmukat, és nemet mondani mindenre, ami a kormányoldalról ered. Nagy munkát vállal tehát az magára, ki most az akolmeleget, a kemény munkával, tehetséggel vagy túlkompenzált igazodással – netán ezek keverékével – elért pozícióját, társadalmi státusát veszélyeztetve a hatalmi holdudvaron belülről értelmesen és határozottan szólni mer. A hűbéri rendszer kötelez, a királyt védeni kell – magára vessen, ki e törvény ellen véteni mer!
Egy normális országban nem lenne különösebb hírértéke, ha a közös értékrendjük mellett elkötelezett, amúgy kormánypárti értelmiségiek szót emelnének a hatalomgyakorlás stílusa vagy a korrupció miatt. Mint ahogyan megtették ezt január 12-én közös jelentésükkel, majd két prominensük január 26-án, a Heti Válaszban megjelent interjújával a Professzorok Batthyány Körének (PBK) tagjai. (Náray-Szabó Gábor elnököt, civilben kémikust és Kollár Lajos sebészt kérdezte a lap.) Nálunk azonban magának a tettnek is súlya, jelentősége van, túl azon, hogy a tartalmi részekre is érdemes odafigyelni.
És ez baj: 2010 tavaszán aligha gondoltuk volna, hogy az egzisztenciális, pozicionális félelemben tartás ismét kór- és kortünetté válhat. (Meglehet, az értékvesztést érdemes a 2002-es vereségig, a polgári Magyarország eszményével való leszámolásig visszavezetni, csak utána ugye nyolc ellenzékben töltött év következett, ami más megítélés alá esik.) A korábbinál papíron valóban kedvezőbb gazdasági eredmények mögé bújva a Fidesz néhány év alatt leszámolt az érdemi vitakultúrával, megbélyegezte, kirekesztette kritikusait, és máig mindent megtesz a nem szócsőként működő sajtó elhallgattatásáért. A propaganda működik: tömegek hisznek továbbra is kritika nélkül a felépített virtuális világ valós voltában, és gyűlölködve próbálják belefojtani a szót azokba is, kik amúgy értük haragszanak, nem ellenük. (Érted haragszom címmel jelent meg a legutóbbi Heti Válaszban a PBK részéről érkezett gondolatokkal foglalkozó írás is.)
Az egészen a legutóbbi időkig a párt felső köreiből olykor-olykor hallatszó értékalapú kritika is elhalkult – pedig a kommunista ügynökök rejtegetése vagy éppen a korrupció tombolása miatt néhány jó érzésű fideszes politikus nem is olyan régen még mert markánsan szót emelni. Aztán szépen lassan mindenkinek a fejét belenyomták a mocsokba. Megszoksz vagy megszöksz, vállalod a kompromittálódást és szép karriert futhatsz be, vagy véged; a régi bolsevik módszerek – mint arra már Török Gábor politológus is rámutatott – velünk élnek. A Fidesz jó ideje igen hatásosan, a hazai palettán kivételes erővel képes befolyásolni a társadalom jelentős részének értékválasztását, de immár visszaél az ezzel járó elképesztően nagy felelősséggel.
Ezek miatt is érdemes tehát sokat beszélnünk a Fidesz felé amúgy erősen elkötelezett professzorok meglátásairól. Csak néhány gondolat az interjúból: „Komolyan erodálja a politikát a kormány ifjú titánjainak arroganciája”; „Az egészségügyben csak tűzoltást látok”; „Az EU-s forrásokhoz köthető korrupció túlélte a baloldali kormányok időszakát”; „Új véleményáramlatot tapasztalunk köreinkben, fórumainkon, magánbeszélgetéseinkben. Olyanok között is, akik hagyományosan rokonszenvvel figyelik a kormány munkáját”.
A Fidesz prominensei gyorsan reagáltak. Orbán Viktor konzultációt helyezett kilátásba, Lázár János pedig „családi ügynek” minősítette a bírálatot. Kérdés, meddig mehetnek el a professzorok, hogy még családon belül maradjanak, s mikortól válnak ellenséggé. Merthogy a mostani hatalomgyakorlók körül ez a két kategória létezik csupán: a családtag és az ellenség.
A PBK üzenete reménykeltő: érzékelhető, hogy az egyelőre még zajosabb haszonlesők mellett megjelentek a finom, halk, az értékek és az értelem felől jövő hangok. Idesorolhatjuk a szintén a polgári-konzervatív világhoz kötődő, ismert emberek sorát maga mögött tudó Eötvös-csoportot is. De ez még kevés. Vigaszt egyelőre csak az jelent, hogy a néha rejtőzködő, néha csak maroknyinak tűnő polgári-konzervatív világ akkor is létezni fog, amikor a mostani hatalmasok eltűnnek. Előbbi eszköze a szellem, a kormányé a hatalom – az pedig nem tart örökké. A professzorok tettek egy kis lépést. Most a többieken a sor.
