Akik manapság az európai egységet bírálják, a nemzetállamok Európáját kívánják vissza. Orbán Viktor is ezt nevezte meg fő céljaként évértékelő beszédében. Orbán a nemzetállamiságot leginkább két területen szokta védeni: a kulturális és a gazdasági szuverenitásén. Egyfelől a nemzetállamon belül lehet kulturális homogenitást biztosítani, másfelől a nemzetállam ad lehetőséget az államok közti adó- és bérversenyre. Miért lenne azonban bármelyik is jó Magyarországnak?
Túl azon, hogy a kulturális homogenitás felettébb unalmas, éppen e közép-európai térségben igen rossz emlékeket idéz. A nemzetállamok ebben a régióban mindenütt a saját kulturális homogenitásuk mesterséges és erőszakos megteremtésével jöttek létre. Százezernyi kitelepített felvidéki magyar, szudétaföldi német, isztriai olasz, trieszti szlovén vagy magyarországi szlovák és sváb tudna mesélni arról, mit is jelent a valóságban az, amikor a nemzetállam tényleg egyetlen nemzet állama akar hirtelen lenni.
A nemzetállamiság a mai napig valós fenyegetés a térség valamennyi megmaradt kisebbsége számára. A magyar alaptörvény felelősséget érez ugyan a határon túli magyarokért, de éppen az ország kormányfője áll ki azon nemzetállami szuverenitás és homogenitás mellett, amely az erdélyi vagy felvidéki kisebbségi jogok akadálya. Aki Közép-Európában száz évvel a multikulturális békét biztosító Habsburg-monarchia szétverése után is még mindig a nemzetállamhoz, a kulturális homogenitáshoz térne vissza, az semmit sem értett meg a történelemből.
De a jelenből sem sokat. A nemzetállamiság melletti másik indok, a gazdasági-pénzügyi szuverenitás legalábbis erre utal. Ma ugyanis éppen ez teszi lehetővé, hogy a multinacionális cégek az országokat egyfajta adó- és bérversenyre kényszerítsék. Orbán Viktor nemzetállama annyira elegendő csupán, hogy alacsony bérekkel és megnyirbált munkavállalói jogokkal Magyarországra csábítsa az Audit vagy a Mercedest. De arra már nem elegendő, hogy ugyanazon munkáért ugyanannyi bért harcoljon ki egy ingolstadti és egy győri munkásnak. Ehhez már nem elégségesek a nemzetállami keretek és lehetőségek – ehhez összeurópai cselekvésre lenne szükség. Nem véletlen, hogy az Apple európai adóelkerülését egy másik nemzetállam, az ír tette lehetővé – és végül a gonosz „Brüsszel” érte el, hogy a multinacionális cég igenis fizessen adót európai üzletei után. Nem Orbán Viktor, de nem is Marine Le Pen vagy Heinz-Christian Strache lépett fel hatásosan egy multinacionális céggel szemben az európai – így a magyar – emberek érdekében, hanem a Jean-Claude Juncker vezette Európai Bizottság.
A nemzetállamiságot többnyire azok a szélsőjobboldali pártok követelik vissza, amelyek a színpadon, a plakátokon még „csak” idegenellenesek, de kormányra kerülve már a saját munkásaikat is kiszolgáltatnák a globalizációnak. Aki ugyanis a globalizáció korában az európai egységgel szemben a sokkal kisebb, és ezért kevésbé hatékony nemzetállamisághoz térne vissza, az gyakorlatilag nem akar mást, mint kiszolgáltatott munkavállalókat. Nem meglepő, hogy az Európai Uniót támadó, esetleg egyenesen elutasító pártok – az olasz Északi Ligától az osztrák FPÖ-n át a Fideszig – neoliberális, szegényellenes politikát folytattak, folytatnak kormányon. A következményekért, a bérek vásárlóerejének csökkenéséért, a szociális elbizonytalanodásért aztán persze lehet felelőssé tenni Brüsszelt, mintha Jean-Claude Juncker s nem Orbán Viktor ragaszkodna az alacsony bérekhez – mint a magyar nemzetállam egyetlen versenyelőnyéhez.
Nagy-Britanniában azokban az északkelet-angliai térségekben utasították el a legnagyobb mértékben az Európai Uniót, amelyek ma éppen saját nemzetállami, amúgy konzervatív kormányaik miatt élnek szegénységben, munkanélküliségben. Nem Brüsszel építette le a brit jóléti államot, s helyezte az angol gazdaság hangsúlyát majdnem kizárólagosan a londoni pénzügyi szektorra. A mindezért felelős nemzetállami konzervatív kormányzat azonban saját politikájának következményeiért sikeresen Brüsszelt hibáztatta. A gazdaságpolitikailag neoliberális UKIP pedig azon szegény emberek szavazataival támadja az Európai Uniót, akiknek éppen a jelenleginél erősebb, szociálisabb európai egység lenne az érdekük.
Orbán Viktor se a győri munkásra gondol, amikor a nemzetállamot védi a beszédében. Hanem gondol egyrészről a korrupcióra, amelyet nemzetállami keretek között nehezebb felfedni, másrészről azokra a multikra, amelyeknek a kormánya a mai napig adótámogatásokat nyújt azért, hogy ne menjenek tovább a még alacsonyabb bérekkel versenyző szerb, román vagy bolgár nemzetállamba. A korrupciót és a neoliberalizmust – ahogy Ulrich Beck írta a könyveiben – igen jól el lehet fedni a nacionalista retorikával.
A nacionalizmus ugyanis felettébb ügyes trükk arra, hogy az emberek ne a racionális érdekeik alapján, hanem egy elképzelt nemzeti közösség tagjaiként, emocionálisan döntsenek. Az északkelet-angliai munkásnak a brit konzervatívok ellen kellene vonulnia ugyan, az öklét azonban most mégis Brüsszel felé emeli. Theresa May pedig mosolyog magában, s folytatja a térség elszegényítését.
Aki a nemzetállamot védi, nem akar európai adóharmonizációt, nem akar béruniót, nem akar európai munkanélküli-segélyt, nem akar regionális kulturális sokszínűséget. Még konkrétabban: aki ma a nemzetállamot védelmezi Magyarországon, az az adóparadicsomok híve, az továbbra is alacsonyan tartaná a béreket, elvégre ez az egyetlen versenyelőnyünk a többi nemzetállammal szemben, és az elutasítja az erdélyi autonómiát.
Tényleg ez lenne jó Magyarországnak?
###HIRDETES2###
