A nemzetállamiságot többnyire azok a szélsőjobboldali pártok követelik vissza, amelyek a színpadon, a plakátokon még „csak” idegenellenesek, de kormányra kerülve már a saját munkásaikat is kiszolgáltatnák a globalizációnak. Aki ugyanis a globalizáció korában az európai egységgel szemben a sokkal kisebb, és ezért kevésbé hatékony nemzetállamisághoz térne vissza, az gyakorlatilag nem akar mást, mint kiszolgáltatott munkavállalókat. Nem meglepő, hogy az Európai Uniót támadó, esetleg egyenesen elutasító pártok – az olasz Északi Ligától az osztrák FPÖ-n át a Fideszig – neoliberális, szegényellenes politikát folytattak, folytatnak kormányon. A következményekért, a bérek vásárlóerejének csökkenéséért, a szociális elbizonytalanodásért aztán persze lehet felelőssé tenni Brüsszelt, mintha Jean-Claude Juncker s nem Orbán Viktor ragaszkodna az alacsony bérekhez – mint a magyar nemzetállam egyetlen versenyelőnyéhez.
Nagy-Britanniában azokban az északkelet-angliai térségekben utasították el a legnagyobb mértékben az Európai Uniót, amelyek ma éppen saját nemzetállami, amúgy konzervatív kormányaik miatt élnek szegénységben, munkanélküliségben. Nem Brüsszel építette le a brit jóléti államot, s helyezte az angol gazdaság hangsúlyát majdnem kizárólagosan a londoni pénzügyi szektorra. A mindezért felelős nemzetállami konzervatív kormányzat azonban saját politikájának következményeiért sikeresen Brüsszelt hibáztatta. A gazdaságpolitikailag neoliberális UKIP pedig azon szegény emberek szavazataival támadja az Európai Uniót, akiknek éppen a jelenleginél erősebb, szociálisabb európai egység lenne az érdekük.
