Az ifjak miatt szükséges elmondani, mi is volt a kommunizmus. A kommunizmus az emberiség problémáinak megoldására a baloldali progresszív értelmiség által a XIX–XX. század fordulóján kimunkált megoldás, amelynek elméleti indokolását egy Karl Marx nevű, Londonban elő német filozófus és politikai aktivista dolgozta ki. Marx arra jutott, hogy a társadalmi-gazdasági problémák oka a termelőeszközök magántulajdona (egyszerűbben: a tőke), amely nem pusztán a tőke nélküliek, a proletárok gazdasági kizsákmányolását, ennek következtében társadalmi-politikai alávetésüket teszi lehetővé, de a tőketulajdonosok egymás elleni piaci harca valójában gazdasági anarchia, ami a gazdasági fejlődés, a javak bőségesebb előállításának akadálya. Ezért a piac anarchiáját a gazdasági tervezéssel kell felváltani, mert csak így nőhet igazán gyorsan a jólét és számolható fel a nyomor és szegénység. Az alacsony hatékonyságú piacgazdaságról a magasabb hatékonyságú tervgazdaságra való áttérés akadálya azonban egy maroknyi kisebbség – a tőketulajdonosok és érdekeik közvetlen, ezért viszonylag jól megfizetett védelmezői –, akik valóban rosszul járnak, de mindenki más jobban, a proletárok sokkal.
E maroknyi kisebbség a polgári demokrácia keretei között pénzügyi forrásainak mozgósításával képes a proletárok egy részét is megtévesztve sokáig ellenállni a történelmi szükségszerűségnek (értsd: annak, hogy az emberiség a tudományt a politikai gyakorlatba ültetve megoldja az ősközösség felbomlása óta keletkezett valamennyi társadalmi-gazdasági problémát). A kommunista az a demokrata, aki nagyon biztos a dolgában, ezért időpocsékolásnak tartja a szép új világ eljöttét az időre bízni (a szociáldemokrata nem annyira biztos a dolgában, ellenben biztos abban, hogy az idő neki dolgozik), ezért beiktat egy átmeneti szakaszt, a proletárdiktatúrát. A proletárdiktatúra feladata a történelmi szükségszerűségnek ellenállók politikai-fizikai megsemmisítése. Ezt követően megszülethet a polgári demokráciánál magasabb minőséget jelentő valódi, úgynevezett népi demokrácia. Egy Lenin mozgalmi nevű forradalmár az elméletet Oroszországban a politikai gyakorlatba ültette, s egy Sztálin mozgalmi nevű forradalmár létrehozta a kétpólusú világrendszer egyik, Szovjetunió vezette felét. A történet a bőrünkre ment: a jóléti ígéretek nem váltak valóra, problémáink inkább sokasodtak, a konstrukció összedőlt.
Nem a kommunizmus eszmevilágával volt a baj, hanem a kommunistával, aki a történelmi szükségszerűség képviselőjének tudja magát. Nincsenek dilemmák és alternatívák – csak gyengeség, önzés és árulás van. Úgy gondoltam, a rendszerváltás után ez a gondolkodásmód végleg a múlté, negyedszázad múlva pedig azt kell látnom, hogy él, virul és még e lap hasábjain is teret nyer. Techet Péter A szuverenitás csapdája című cikkének mondanivalója, hogy minden problémánkra az Európai Unió további politikai egységesítése a gyógyír, aki meg ennek a nemzetállami szuverenitás védelmére hivatkozva gátat akar szabni, az gyenge, önző és áruló. Nincs mit mérlegelni: minden érv az egységesítés mellett szól, ez a történelmi szükségszerűség. Cikke nem az egyik lehetséges és okos érvekkel alátámasztott vélemény, hanem a más véleményen lévők elleni csisztka és gulág (ha egyelőre csak intellektuálisan is), amelynek során a szerző sem a hamisítás (a Monarchia mint multikulturalitás), sem az elhallgatás (az EU fejlettjei hajlandók-e GDP-jük legalább 20 százalékát bedobni a „közösbe”?) eszközétől nem riad vissza. Miért is tenné, amikor abszolút biztos a dolgában. Ha a cél szent, miért is válogassunk az eszközökben és miért tartsuk be a párbajkódexet?
Nem illő, de idézném magamat 2013 elejéről: „ a »politikailag sokkal integráltabb« EU nem garancia, csupán lehetőség arra, hogy az európai parlamenti többség és az európai kormány a periféria érdekeit szem előtt tartva politizáljon, de akár ronthat is a jelen helyzeten. A politikai integráció még akkor is ugrás a sötétbe, ha az európai alkotmányról (a hatásköröknek a nemzeti parlamentek és az Európai Parlament, a nemzeti kormányok és az európai kormány közötti megosztásáról) a 27 tagországnak sikerül megegyeznie. A kérdés végül is az, hogy a politikai integrációval ugorjunk a sötétbe a hatékonyabb és elkötelezettebb kormányzás reményében, de minden eddiginél nagyobb kudarcot kockáztatva, vagy maradjunk meg a »nemzetek Európája« mellett, melynek kormányzása ugyan nehézkes és döcögős, de legalább ismert és a károk minimalizálhatók.” Vannak dilemmák.
Nem csupán nálam, hanem Ungár Péternél is elszakadt a cérna. A szuverenitás védelmében című válaszában felmutatta, hogy vannak alternatívák, sőt azt is, hogy a jelenlegi EU-ra is bőven ráfér a rendszerkritika. Csak az Ungár-féle vonalon érdemes tovább gondolkodni és vitákat folytatni. Illesse dicséret a szerzőt, hogy cikkét megírta, a szerkesztőséget, hogy lehozta.
