Miért is kezdtem félni Techet Pétertől?

Úgy gondoltam, a rendszerváltás után ez a gondolkodásmód végleg a múlté.

Nem a kommunizmus eszmevilágával volt a baj, hanem a kommunistával, aki a történelmi szükségszerűség képviselőjének tudja magát. Nincsenek dilemmák és alternatívák – csak gyengeség, önzés és árulás van. Úgy gondoltam, a rendszerváltás után ez a gondolkodásmód végleg a múlté, negyedszázad múlva pedig azt kell látnom, hogy él, virul és még e lap hasábjain is teret nyer. Techet Péter A szuverenitás csapdája című cikkének mondanivalója, hogy minden problémánkra az Európai Unió további politikai egységesítése a gyógyír, aki meg ennek a nemzetállami szuverenitás védelmére hivatkozva gátat akar szabni, az gyenge, önző és áruló. Nincs mit mérlegelni: minden érv az egységesítés mellett szól, ez a történelmi szükségszerűség. Cikke nem az egyik lehetséges és okos érvekkel alátámasztott vélemény, hanem a más véleményen lévők elleni csisztka és gulág (ha egyelőre csak intellektuálisan is), amelynek során a szerző sem a hamisítás (a Monarchia mint multikulturalitás), sem az elhallgatás (az EU fejlettjei hajlandók-e GDP-jük legalább 20 százalékát bedobni a „közösbe”?) eszközétől nem riad vissza. Miért is tenné, amikor abszolút biztos a dolgában. Ha a cél szent, miért is válogassunk az eszközökben és miért tartsuk be a párbajkódexet?

Nem illő, de idézném magamat 2013 elejéről: „ a »politikailag sokkal integráltabb« EU nem garancia, csupán lehetőség arra, hogy az európai parlamenti többség és az európai kormány a periféria érdekeit szem előtt tartva politizáljon, de akár ronthat is a jelen helyzeten. A politikai integráció még akkor is ugrás a sötétbe, ha az európai alkotmányról (a hatásköröknek a nemzeti parlamentek és az Európai Parlament, a nemzeti kormányok és az európai kormány közötti megosztásáról) a 27 tagországnak sikerül megegyeznie. A kérdés végül is az, hogy a politikai integrációval ugorjunk a sötétbe a hatékonyabb és elkötelezettebb kormányzás reményében, de minden eddiginél nagyobb kudarcot kockáztatva, vagy maradjunk meg a »nemzetek Európája« mellett, melynek kormányzása ugyan nehézkes és döcögős, de legalább ismert és a károk minimalizálhatók.” Vannak dilemmák.

Nem csupán nálam, hanem Ungár Péternél is elszakadt a cérna. A szuverenitás védelmében című válaszában felmutatta, hogy vannak alternatívák, sőt azt is, hogy a jelenlegi EU-ra is bőven ráfér a rendszerkritika. Csak az Ungár-féle vonalon érdemes tovább gondolkodni és vitákat folytatni. Illesse dicséret a szerzőt, hogy cikkét megírta, a szerkesztőséget, hogy lehozta.