Ahogy 2009-ben, úgy ma sem az a kérdés, hogy mi az én véleményem (egyébként nem vagyok atomenergia-ellenes), vagy mi a döntéshozók véleménye egy ilyen horderejű kérdésről. Az a kérdés, hogy mit gondol róla a társadalom többsége. Ezért is mondták 2011-ben az MSZP képviselői a nemzeti energiastratégiáról szóló vitában: „Az új atomerőmű ügyében hozandó döntéshez a kétharmados felhatalmazás is kevés, ahhoz népszavazás kell.” Nem értek egyet azokkal, akik szerint egy ilyen „szakmai” ügyben nem lehet a döntést a laikus közvéleményre bízni. Egy népszavazást megelőző társadalmi vita kikényszeríti, hogy a támogatók és az ellenzők érveljenek a javaslataik mellett, és láthatóvá váljanak a megoldás előnyei és hátrányai. Szakmai szempontból mindegy, hogy atomenergiával vagy mással termelünk-e áramot.
Az olimpia körüli közhangulat változása és a Paks II.-vel kapcsolatos népszavazási kezdeményezés azonban azt mutatja, hogy nem érdemes a népszavazással jogászkodni. Jobb lenne elébe menni az elkerülhetetlennek, és nem megvárni az események bekövetkezését. Ehhez a kormánynak fel kellene mondania a Paks II.-re vonatkozó kormányközi szerződéseket, és népszavazást kellene kiírnia a kérdésről. Természetesen lennének költségei. A bolgárok felmondták a belenei atomerőmű építésére kötött szerződést, és ezért választott bíróság elé került az ügy. A kártérítés hatszázmillió euró, de hol van ez a – tervezett szinten – 12 500 millió euróba, ténylegesen ennél sokkal többe kerülő Paks II. költségéhez képest? Minél előbb mondjuk fel az előnytelen szerződéseket, annál kisebb lesz a kifizetendő, valamint a pénzben ki nem fejezhető kár.
A szerző a parlament gazdasági bizottságának volt elnöke (MSZP)
