Hegyi Gyula a lap március 6-ai számában Paksról, józanul című cikkében azt írja, hogy az erőmű bővítéséről szóló, 2009-ben 98 százalékos többséggel elfogadott országgyűlési elvi határozat után már nincs helye vitának: „Egy normális demokráciában innen kezdve a megvalósítás módozatai körül folynak viták.”
Nem értek egyet Hegyi Gyulával. Normális demokráciában, például Ausztriában még az is előfordult, hogy a majdnem kész atomerőművet nem helyezték üzembe, mert népszavazáson vetették el az atomerőművek létesítését. Röviden szólva, attól még normális egy demokrácia, hogy a többségi parlamenti vagy kormányzati döntéseket kritika alá veszik, és módosítását kezdeményezik. Különösen ha az ország jövőjét jelentősen befolyásoló egypárti döntésről van szó. Mert a Paks II. megépítéséről és finanszírozásáról a döntést nem az Országgyűlés hozta, nem 98 százalékos többséggel és nem „az MSZP-s időkben”. Érdemes szó szerint idézni a 25/2009. (IV. 2.) OGY határozatot: „Az Országgyűlés előzetes, elvi hozzájárulást ad az atomenergiáról szóló 1996. évi CXVI. törvény 7. §-ának (2) bekezdése alapján – összhangban a 2008–2020 közötti időszakra vonatkozó energiapolitikáról szóló 40/2008. (IV. 17.) OGY határozat 12. f) pontjával – a paksi atomerőmű telephelyén új blokk(ok) létesítését előkészítő tevékenység megkezdéséhez.”
Mint a parlament gazdasági bizottságának egykori elnöke, tevékeny résztvevője voltam a hivatkozott határozat előkészítésének. Sokan szerettek volna az előkészítő tevékenység megkezdésére vonatkozó előzetes elvi engedélynél (amely legfeljebb egy megvalósíthatósági tanulmány elkészítését teszi lehetővé) erőteljesebb és konkrétabb döntést. De világos volt, hogy csak alapos szakmai vizsgálat és széles körű társadalmi vita után lehet döntést hozni az új atomerőmű építéséről. A vizsgálatok eredményeiből semmit sem láttunk, de jött helyette 2014-ben az Orbán–Putyin-paktum.
Mára bizonyossá vált, hogy Paks II. nagyon sokba kerül, az orosz hitel feltételei az „elátkozott” IMF- és EU-kölcsönnéinél is kedvezőtlenebbek, az előállított áram drága lesz, és az üzemelés időszakában további állami források kellenek majd a működés fenntartásához. Ezek a tények önmagukban is indokolttá tennék a döntés felülvizsgálatát, s még nem szóltunk az atomenergiával kapcsolatos, egyre növekvő ellenérzésekről.
Ahogy 2009-ben, úgy ma sem az a kérdés, hogy mi az én véleményem (egyébként nem vagyok atomenergia-ellenes), vagy mi a döntéshozók véleménye egy ilyen horderejű kérdésről. Az a kérdés, hogy mit gondol róla a társadalom többsége. Ezért is mondták 2011-ben az MSZP képviselői a nemzeti energiastratégiáról szóló vitában: „Az új atomerőmű ügyében hozandó döntéshez a kétharmados felhatalmazás is kevés, ahhoz népszavazás kell.” Nem értek egyet azokkal, akik szerint egy ilyen „szakmai” ügyben nem lehet a döntést a laikus közvéleményre bízni. Egy népszavazást megelőző társadalmi vita kikényszeríti, hogy a támogatók és az ellenzők érveljenek a javaslataik mellett, és láthatóvá váljanak a megoldás előnyei és hátrányai. Szakmai szempontból mindegy, hogy atomenergiával vagy mással termelünk-e áramot.
Az olimpia körüli közhangulat változása és a Paks II.-vel kapcsolatos népszavazási kezdeményezés azonban azt mutatja, hogy nem érdemes a népszavazással jogászkodni. Jobb lenne elébe menni az elkerülhetetlennek, és nem megvárni az események bekövetkezését. Ehhez a kormánynak fel kellene mondania a Paks II.-re vonatkozó kormányközi szerződéseket, és népszavazást kellene kiírnia a kérdésről. Természetesen lennének költségei. A bolgárok felmondták a belenei atomerőmű építésére kötött szerződést, és ezért választott bíróság elé került az ügy. A kártérítés hatszázmillió euró, de hol van ez a – tervezett szinten – 12 500 millió euróba, ténylegesen ennél sokkal többe kerülő Paks II. költségéhez képest? Minél előbb mondjuk fel az előnytelen szerződéseket, annál kisebb lesz a kifizetendő, valamint a pénzben ki nem fejezhető kár.
A szerző a parlament gazdasági bizottságának volt elnöke (MSZP)
