Rozsdaövezet, narancsvidék

A XXI. századi Magyarországon nem az a fő kihívás, hogy tiszta-e az ember portája.

A Fidesz szereti a vidéket és a vidéki embereket. Legalábbis erre kell következtetnünk abból, hogy ifjúsági tagozata folyton-folyvást ott demonstrál az olimpiát megfúró Momentum Mozgalom rendezvényein, mivel a párttá alakuló társaság egyik elnökségi tagja írt egy szatírát, amely úgy indul: „istenkém, hogy rühellem a vidékieket”. Az írás szerzője, Mécs János az SZDSZ egykori képviselőjének, Mécs Imrének a fia, ezért a kormánypárt környékén nem is nagyon foglalkoztak azzal, hogy kiolvassák a cikkből az iróniát, amellyel épphogy a vidékieket lenéző fővárosiakat, a „Körúton belülieket” karikírozza a szerző. Viszont mindjárt felcímkézték a Momentumot „új SZDSZ-nek”, ami jóval hatékonyabb kifejezés az ellenfél démonizálására, mint a setesuta „álomgyilkos” szóösszetétel, és amúgy is kényelmesebb minősítgetni, mint vitázni.

De azért van, ami fontosabb lenne annál, hogy jól fésült, pufimellényes fidelitasos gyerekek kezébe egyenmolinót, a szájukba pedig lebutított kommunikációs paneleket adjanak. Például tényleg kezdhetnének valamit a magyar vidékkel, mert feladat az volna bőven. Ehhez persze rendet kellene tenni a fejekben. Kormánypárti nyilatkozatokat és véleményeket olvasva ugyanis elképesztően torz vidékkép rajzolódik ki előttünk. A vidék kapcsán két ordas nagy klisét szoktak hangoztatni a politikai és a kulturális jobboldalon: hagyománytisztelet és modernizáció, illetve ezek keveréke. Az előbbi általában abban merül ki, hogy egy-egy faluban böllér-, kolbász- vagy pálinkafesztivált rendeznek, amiről aztán élő egyenesben bejelentkezik az M1 extázisba hajszolt tudósítója, hogy elmondja: nagyszerű a hangulat. Modernizáció alatt pedig azt értik, hogy uniós pénzből letérkövezik egy település főterét, amit aztán fel is bontanak, mert közben rájöttek, hogy a szennyvíz elvezetésére is lehet szerezni egy rakás pénzt, így hát gyorsan meg is üzentetik Brüsszelnek a pályázatírójukkal – aki persze falubeli rokongyerek –, hogy küldjön még pénzt. A kettő elegye pedig könnyen kitalálható: ez lenne a felújított téren rendezett böllérfesztivál, amely után a közmunkások takarítják fel a kifröccsent zsírt a térkőről. Persze csak miután az M1 tudósítója hazament.

Kampányidőszakban aztán újra megjelennek a nemzeti szalagok, amelyek továbbra sem vágják át magukat, úgyhogy kénytelenek „lemenni” az avatásokra szolgálati kocsijukkal az államtitkárok, hogy aztán kivezényelt óvodások gyűrűjében elmondják aktuálpolitikai áthallásoktól véletlenül sem mentes beszédeiket. Így zajlott ez a rendszerváltás előtt, és így zajlott Gyurcsányék és Bajnaiék alatt is, de 2010-ben nem arról volt szó, hogy folytatódik a viacoloros patyomkinskanzenek építése. Mert az sajnos nem elég, hogy a különböző látszatintézkedéseknek és a befenyített közmunkásoknak köszönhetően a rozsdaövezetek a választási térképen narancsvidéknek tűnnek. Ettől még nem fog Magyarország erősödni, hiába aggatják ki minden zsákfaluban az erről szóló plakátokat az elhagyatott vályogtorzók fölé.

Ez a tragikomikus látvány sajnos tűpontos illusztrációja annak, mit gondol a kormány a vidékről. Vegyük csak Orbán Viktor beszédét, amely a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara évadnyitóján hangzott el: „ahol dolgoztak az emberek, oda be lehetett nézni a portára”. Indoklásképpen a kormányfő azt is hozzátette, ő azért látja ilyen egyszerűen a dolgokat, mert falusi. A XXI. századi magyar vidéken persze jóval nagyobb kihívásokkal szembesülnek az emberek, mint hogy akkor most tiszta-e a portájuk, de ez tényleg részletkérdés. A baj az, hogy sajnos úgy fest, nagyjából annyi a kormány terve: építsünk nekik valamit jó sok pénzből, mondjuk stadiont vagy ipari parkot, és akkor minden olyan jó lesz, mint régen. Lehet, hogy első lépésnek elég lenne, ha meghallgatnának a saját kisvárosi és falusi polgármestereik közül néhányat. Azokat, akik elsősorban lokálpatrióták, és csak másodsorban párttagok. Ők ugyanis elmondanák, sőt, talán meg is tudnák értetni a döntéshozókkal, mire is lenne szükség az általuk vezetett településen.

Utána jöhetnek a nagy dolgok, a nemzeti ügyek, ahogy mostanában mondani szokás. Ne menjünk messze az olimpiától, pontosabban a budapesti ötkarikás játékok tervezett helyszíneitől. Az olimpiai falu például Nagyvásártelep romjai helyén épült volna – korábban úgy hívták, Budapest éléskamrája. A vidékről érkező élelmiszert itt osztották el a fővárosi piacokra. A rendszerváltás óta szellem- és drogtanya ez a környék, tényleg jó lenne, ha kezdene vele valamit az állam. Például helyreállíthatná eredeti funkcióját. Persze ehhez az kellene, hogy a magyar vidéken újra megérje növénytermesztéssel és állattartással foglalkozni, nem csak beszélni arról, hogy ez milyen szép. Tessék, itt egy valóban nemzeti ügy, aminek ha a fele megvalósulna, akkor lehet, hogy tényleg minden olyan jó lenne, mint régen.