Napszemüveges, gépfegyveres, rendőrruhát viselő kisfiú pörlekedik egy fejkendős, babahordozóban játék babát pesztráló kislánnyal. Szerepük szerint valahol az erdélyi éjszakában találkoznak, a kislány migráns, aki Székelyföldön szeretne megállapodni, és mint szavaiból kiderül, a családját is hozná magával. A talpraesett legény azonban megakadályozná ebben, annál inkább, mert a helyzet nem ismeretlen előtte. „Az éjjel es dolgoztam, egy migránsot elfogtam, fegyverét elkoboztam, szinte meg es pofoztam” – szavalja például a közönség nagy derültsége közepette. Karakánsága egészen addig tart, míg a menekült anyukát játszó kislány a testét borító lepel alól elő nem varázsol egy köteg eurót. Erre a rendőr egy picit még húzódozik – „én becsületes vagyok, az államnak dolgozok”, kántálja –, ám végül enged, és a migráns mehet, amerre lát.
Február végén bukkant fel az egyik internetes portál jó szemű szerkesztőjének hála ez a felvétel, amely egy székelyföldi óvoda farsangi mulatságán készült. A háromperces kis videó amellett hogy rettentő kínos pillanatokat szerez a nézőnek, a mintakövetést illusztráló pedagógiai segédanyagként is minden további nélkül felhasználható, és híven tanúskodik arról is, hová jutottunk.
A gyerek: tükör. Az, hogy milyen, attól függ, milyenek a felnőttek körülötte. Nem hibáztathatunk egy óvodást sem, ha ostobán viselkedik – hiszen csak azt nyújtja, amit maga körül lát. Ha egy-egy komoly és fontos problémát az indokoltnál infantilisabb módon kezel, a hiba nem benne keresendő.
Közbeszédünk régóta nem volt olyan gyermeteg, leegyszerűsítő, vulgáris és primitív, mint manapság. Amit az anyaország határain innen és túl az október 2-i népszavazást megelőzően és azóta migránstémában láttunk-látunk és érzékeltünk-érzékelünk, főpróbája volt csupán annak, ami még ránk vár az egy év múlva, 2018 tavaszán esedékes választásokig. Maguk a kormánypárti politikusok panaszolták el jó előre Semjén Zsolttól Kövér Lászlón át Kósa Lajosig, az ellenzék szemére vetve, hogy minden eddiginél durvább, „brutális és eksztatikus kampány” várható. És igazuk volt. Főként, hogy ezért a brutalitásért ők maguk és médiájuk is mindent megtesznek. Hovatovább fel sem kapjuk a fejünket a nyakló nélküli sorosozás, dzsordzsibácsizás hallatán, s a hatalmas médiazajban már-már normális dolognak tűnik, amikor a kormányzat által kitartott bulvárlap mindenféle skrupulus nélkül lebuzizza a fennálló rend elleni tüntetések egyik vezéralakját, Gulyás Mártont. (Aki pedig ezernyi megnyilvánulásáért kritizálható, de a nemi identitása ilyen kontextusban nem lehet közbeszéd tárgya.)
Pedig az ilyesmi, hiába legyintünk fáradtan, nem normális. Abban az országban meg pláne nem, ahol futballszurkolók tömegei – köztük szüleiket is elkísérő gyerekek – éneklik önfeledten a portugálok elleni meccsünk előtt, Cristiano Ronaldo vélt szexuális preferenciáira utalva, hogy „Cristiano homoszexuál”. És ezt viccesnek tartják. És nem érzik, nem érezzük, mennyire szánalmas, hogy ezek után a pályán úgy döngöl földbe bennünket ugyanez a világsztár, hogy nézni is rossz. De nem baj, mert mi jól megmondtuk neki! Körülbelül ilyen óvodás szinten diskurálunk egymással jó ideje ennél sokkal több gondolatot igénylő kérdésekről. Ami a diskurzust alakítók – vagyis mindannyiunk – felelőssége. És miközben önfeledten gyalázzuk egymást, nem gondolunk arra, mit okozunk ezzel az utánunk jövőknek.
Nemrég egy kisgyerekes ismerősöm mesélte, milyen kellemetlen perceket okozott neki a Jobbik „Ti dolgoztok – Ők lopnak” plakátkampánya. Lánya épp most tanul olvasni, lelkesen betűz mindent, ami a szeme elé kerül. Az autóban ülve kisilabizálta a Mészáros Lőrinc és Orbán Viktor arcmásával díszített plakáton szereplő szöveget is, majd magyarázatot kért. Ki dolgozik, ki lop, amúgy pedig kik ezek a bácsik?
A Jobbik kampánya marketingszempontból telitalálat: világos, egyszerű üzenetet közvetít hatásos és egyértelmű módon; amit mondani akar, az könnyen célba talál. Amikor először láttam, nem is jutott eszembe róla más. Fel sem vetődött bennem, vajon mennyire magától értetődő az, hogy szerte az országban óriásplakátok kiabálják az emberek képébe: az ország vezetője tolvaj. Ha így van, ha nem – normális dolog-e, hogy a gyerekeket ilyen üzenetek veszik körül?
Normális-e az a felhevült állapot, amelyben élünk? Amelyben mindig harcolnunk kell valakivel? Hol Brüsszellel, hol a migránsokkal, hol az ördögi Soros Györggyel?
Amíg mi, felnőttek annyira vagyunk igényesek magunkkal és egymással szemben, hogy ezen a színvonalon szórakoztatjuk egymást, nemigen várhatjuk el, hogy a gyerekeink majd különbek legyenek nálunk. Pedig óriási a felelősségünk: míg magunkat csak sajnálhatjuk a sok elszenvedett bornírtságért és ostobaságért, a gyerekeinkért bátran aggódhatunk is.
